Szúró érzés a mellkas tájékán

No, akkor el is kezdem a belső megélések kiadását.

Három hete kezdődött, teljesen váratlanul.
Besokkoltam.
Tudjátok, amikor meghozzátok magát a döntést, akkor ez eleve egy izgalmas dolognak tűnik, nem elég közeliek a dolgok, amiket meg kell lépnetek, ezért az izgalmas oldalát fogjátok meg.
Olvastam könyveket, akik kimennek, többnyire izgalmas dolognak élik meg ezeket a helyzeteket, várják, amíg ki nem mennek, jön a kultúrsokk és társai.

Nem rohannék előre. Biztos, hogy vannak olyanok is, mint én, akiknek valamiért sokkal nehezebb meglépni bizonyos dolgokat, könnyebben bizonytalanodnak el, nehezen tudnak elkötelezett, komoly döntéseket meghozni. Ez bármire visszavezethető, s bárkit okolhattok érte, tökre mindegy, mert a folyamat belül megy végbe, tehát nem a külvilágot kell ezekért okolni.

Három hete, igen, három hete sokkoltam be.
Annyira, hogy majdnem borítottam mindent, amit eddig felépítettünk Tomival.
Aggodalomnak hívják az érzést, amivel nem lehet mit kezdeni. Hirtelen nagyon sok láncot szakítasz el, olyanokat, amikről már azt hitted, hogy rég elszakítottad, vagy legalábbis túl tetted magad rajtuk.
Aztán megjelennek, de nem egyszerre. Azt hiszed, hogy egyszerre, de a legapróbb aggodalomszilánk kezdi el zúdítani a lavinát.

Elhagyod a munkádat. Amúgy is el kéne hagyni, esetemben nem Anglia miatt, hanem mert hiányosságaim vannak a diplomát illetően.
Ha túl sok dolgot veszítesz egyszerre, vagy legalábbis veszteségnek éled meg, akkor összeomlasz belül, és elkezded a külvilágot okolni. Én legalábbis így éltem meg.
Először a családomat okoltam, mert kikérték maguknak, hogy nem törődtem velük.
Azt hittem, hogy haza kell menekülnöm, hirtelen túl sokat akartam bepótolni.
Nem a családom volt a hibás, én voltam az.
Aztán elkezdtem azokat az embereket okolni, akik elfordultak tőlem. Tényleg elfordultak tőlem, de már én sem akartam tenni azért, hogy visszaforduljanak. Nem feltétlen ők voltak a hibásak, de itt azért nyitva hagyok egy kiskaput, mert ez mindenkin múlott.
Végül, s ez a legalattomosabb dolog, elkezdtem Tomit okolni.
Pedig ő aztán semmiről nem tehetett. Odáig vittem a dolgokat, hogy már a vele kapcsolatos érzéseimet is megkérdőjeleztem.
Még most is belém hasít az az érzés, amit három hétig cipeltem.

Ha valaki külső kontrollok alapján él és elfelejt befelé figyelni, akkor bizony ezt a poklot többször éli meg, mint ahányszor indokolt lenne.
tehát elkezdtem a kapcsolatunkat okolni a lelki válságomért.
Először féltem Angliától, mégsem akartam kimenni.
Aztán féltem a kapcsolatunktól, hogy mélyebbre kell mennünk, hiszen odakint egymásra leszünk utalva.
Féltem, hogy itt kell hagynom mindent, amit ismerek és szeretek.

S akkor elértünk egy eléggé sarkalatos pontra. Minden, amit ismerek.
Alapvetően inkább járt úton haladok, miközben hirdetem, hogy szabad szellemű vagyok.
Gyerekek, a kiutazás önismerettel kezdődik.
Ha nem ismered magadat, akkor bizony csúnyán koppanhatsz.

Ilyenkor a legjobb, amit tehetsz, hogy a legmegbízhatóbb barátaidra támaszkodsz kicsit. Kicsit.
Ha tanácsokat kérsz, az talán jó lehet, de nem a legjárhatóbb út az sem, hiszen ha túl sok támaszkodót és kapaszkodót csinálsz magadnak, akkor a lelked egyszerűen nekiáll tagadni. Tagadni fogsz mindent, amit csak lehet.
"Jól vagyok!" - mondod, - "Jól kell lennem!"
Reakció belülről?
"FENÉT VAGYOK JÓL! NEM IS KELL JÓL LENNEM!"

Mindent próbáltam. Hagytam, hogy átfolyjon rajtam, megtagadtam, próbáltam elterelni a gondolataimat.
Csak hogy az ember olyan lény (legalábbis én), aki, ha sokáig tagad, akkor bizony egy idő után szakad.
Szakadtam.
Három héten keresztül minden nap zokogtam egyet, belül sikítva hívtam fel a barátnőmet, könyörögtem, hogy valaki mentsen fel a felelősség alól.
Egyik hétvégén közöltem Tomival, hogy nem megyek vele, ha akkor anyukám nem hív fel, elmondhatatlanul nagy baromságot csináltam volna.
Visszanézek, gyávaságot látok.
Miután hazamentem, valamelyest összeszedtem magam, de végül rájöttem, hogy minden menekülés volt. Az is, hogy hazamentem, az is, hogy visszajöttem.
Hirtelen kisiklott alólam minden, egy átkozott stabil pontot nem találtam magam körül.
Ha ilyen dologban lebegsz, akkor már nem aggódsz, hanem szabályosan kétségbe vagy esve.
Én pedig ebben az esetben visszaesek.

Küzdöttem, sokat próbálkoztam, tagadtam, a végén meg már azt sem tudtam, hogy mit szeretnék valójában.
Amikor az aggodalom és a szimpla kétségbeesés nem elég, jön a pánik.

Magamat juttattam idáig, de szeretném, ha értenétek, hogy hol siklik ki egy ilyen dolog a leginkább.
Amikor megkérdőjelezel alap dolgokat, olyanokat, amiket addig annyira egyértelműnek hittél, az nem feltétlenül baj. Nem gond, csak akkor, ha elhiszed, hogy ezek valós problémák.

Mindenki fél, én gyakorlatilag átmásztam a poklon. Az agyam mindennel próbálkozott, már régi szituációkat is előhozott, de például még mindig rémálmaim vannak. Innen tudom, hogy még kicsi idő kell a teljes felépüléshez.

Melinda barátném mesélt élethelyzetekről, saját tapasztalatokról.
Hát igen, gyakorlatilag tényleg idegileg kicsináltam magamat. Jól tettem? Nem, dehogy tettem jól, ezeknek semmi értelmük nincsen.
Hogy oldottam meg? Nem tudom, még nem érzem teljesen megoldottnak.
Mi segített? Nos, nem mi, hanem inkább ki. :-)
Embert nem bántottam még annyit, mint ez alatt az idő alatt Tomit. Aztán már a lelkiismeret furdalásom is fojtogatott, mert nem akartam neki rosszat. Volt egy nagyon kemény pillanat. Akkor azt hittem, hogy vége, kész, elmartam magam mellől a folyamatos kétségek, gyötrődés és fájás közepette. Na OTT volt egy fordulópont.
Aztán kiruccantunk itthonról, s 24 óra teljes környezetváltozás után elkezdtek megváltozni a dolgok.
Nem gyilkol a pánik, és kétségbe sem vagyok esve.
Jelenleg van egy kis aggodalom bennem, hiszen elhagytam a munkámat, amit mindennel együtt azért baromira szerettem, legalábbis a gyerekek részét mindennél jobban. Itt hagyom a családomat, és most nem az van, hogy de attól még haza mehetek, ha úgy alakul. Magam mögött hagyom a barátokat, akik közül egy-kettő igazán mélyre ásta magát a szívemben. Az aggodalom kezelhető. A többit pedig meg kellett gyilkolnom magamban.

Viszont, ha megfordítom a dolgokat, márpedig már képes vagyok megfordítani, akkor a következőket látom:
- lehet, hogy nem lehetek pedagógus, de ez csak ideiglenes, lehetőségem kint is lesz, frankón megtanulom a nyelvet, nekem mindenben a mély víz ment a legjobban. :)
- itt hagyom a családomat, de talán kintről lesz lehetőségem nagyobb támogatást adni nekik, s bármikor haza jöhetek, ők mindennél stabilabbak, legyen akármilyen is  helyzet. :) Ha kintről segítem őket, akkor lesz is hová hazajönnöm.
- azok a barátok, akik igazán bennem vannak, pár kilométertől még nem irtódnak ki belőlem, s lesz kit meglátogatnom a családomon kívül itthon, emellett új barátokra is szert tehetek odakint. :)
- fiatal vagyok, most kell élnem. :)
- nem akarok pár év múlva azon rinyálni, hogy másként is lehetett volna, mert tudom, hogy olyan vagyok.

Tomi mellett szeretnék lenni, mert ő érdemes erre. Ilyet nem éreztem még, de megtettem a lépéseket, és miatta felül tudtam kerekedni bizonyos állandónak számító démonjaimon. Mi lehet ennél nagyobb biztosíték?

Ha ilyen helyzetbe kerültök, akkor csak magatokat tudjátok kiszedni a helyzetből, és csak úgy lehetséges, hogy célokat építetek magatok köré.
Persze, lehet arra fogni a dolgokat, hogy "Jaj, nehogy meglépd, ha nem vagy benne biztos! Ne csinálj hülyeséget, ha félsz, akkor nincs értelme!"... de most komolyan. Tegyétek már fel az őszinte kérdést magatoknak: ti nem félnétek egy tök új helyen nulláról elkezdeni mindent úgy, hogy eleinte egyetlen ember lesz, akire támaszkodhattok? Frászkarikát nem.
Szerintem meg arra nem lehet építeni, hogy mindent 100%-ig stabilan TUDNOD kell.
Semmi nem biztos az életedben, ezért igenis, a félelmek ellenére kell meglépni a dolgokat. Megbánás? Minek? Nincs rossz döntés, csak beletáplálták az agyunkba, hogy létezik olyan.

Kételkedtem? Kételkedem is még. Biztos akkor lesz minden, hogy ülök a northamptoni szobánkban, és bújom ezerrel az álláshirdetéseket... SŐT, még akkor SEM lesz, mert kell a meló, kell a minimum fél év, amit végig fogunk szívni. Honnan a fészkes fenéből tudjam, hogy menni fog-e, ha még ki sem próbáltam?
Innentől teljes jogomban áll AGGÓDNI, de nem saját magam és a környezetem rovására.
Jő a negatív gondolat, az aggodalom, uram bocsá' a félelem? Oké, hát fog is jönni.

Én mosolygok. Néha pityergek is, de inkább mosolygok most már.
Életem egyik legnagyobb kalandja előtt állok, egy hihetetlenül erős emberrel az oldalamon.
Viszont ahelyett, hogy félnék, inkább izgalmas kalandnak fogom fel az egészet. :)

Nem biztos, hogy teljesen érthető, amit közölni akartam veletek az elmúlt három héttel kapcsolatban, s csomó hiányosságot fogok látni, ha visszaolvasom a sorokat. :)
Majd, ha teljesen kihevertem a nyomoromat, akkor összefüggőbb leszek, mert kívülről látom a helyzetet.
Csak tudatni akartam veletek, hogy ez egy normális állapot, s ne aggódjatok miattam. (Ezt leginkább azoknak, akik végigjárták velem az utóbbi három hét rögös útját.)

A legközelebbi bejegyzésben megosztom veletek a bőrönd-parámat.
Na az bizony valós probléma. :D:D:D