Sushi királynő, avagy máris 26?

Elég csúnya felhők vannak fölöttünk, de hiszen ti is olvastátok.

Ma reggel azzal az érzéssel ébredtem, hogy boldog vagyok a tudattól, hogy egész napos Pannira vigyázás következik, mert minimális mennyiségű időm lesz azon filózni, hogy vénülök.
Tegnapelőtt már elrendeztem a facebook-ot, elrejtettem a születési dátumot, hogy lehetőleg minimumra csökkentsem a szívszakadási együtthatót. Szakadt nekünk az mostanában eleget.

Nem az volt a lényeg, hogy csak azok érjenek utol, akik tényleg gondolnak rám, nem egy teszt volt arra, hogy kinek jobb a memóriája. (Meglepően sokaknak egyébként. :-D) Egyszerűen úgy gondolom, hogy két nappal a párom édesapjának temetése előtt nem nagyon kéne ugrabugrálni, meg magamat fényeztetni... nincs is mire fel.

Ma hajnalban azért Tomi még lefekvés előtt meglepett (tudván, hogy eleve hogyan viszonyulok a születésnapomhoz) egy csomag Pilóta keksszel, egy Hell energiaitallal és egy piros öngyújtóval. Zokogtam. Egy kis Magyarország, egy kis nosztalgia, egy kis szükségletkielégítés.
Annak örültem, hogy neki fontos ez, hogy ő itt van mellettem, s hogy én itt lehetek mellette... no meg azért is, mert tudtam, hogy mi vár csütörtökön.

Este hazajöttünk, Krisztián felpattant és elviharzott a konyhába. Megszoktam, hogy főz, engem nagyon nem enged oda, de olyan ügyes, s látszik, hogy örül neki... mi meg Krisztiánnak örülünk.
Szóval mikor elkészült, berobbant a szobába egy nagy tányérral, amin volt sült krumpli, baconszalonnás húsi, saláta... nekem pedig még sushi is! Annyira megörültem, hogy komolyan csillagokat láttam! S még egy üveg pezsgőt is kaptam, amit békésen elszopogattunk Chihiro-nézegetés közben.

Szóval én tudom, hogy nem ez a legszebb nap az évben, s nem a legjobb időszakunk.
Tenger a gond, tenger a fájdalom, de most volt egy pici öröm, egy pici nyugalom-sziget, s ezt Tominak és Krisztiánnak köszönhetem. (Kajus is beszállt idővel a mókába.) S az itteni barátaink is gondoltak rám. (Baba és Antika telefonjának külön örültem.)
Nekem ez többet jelentett, mint 300 értesítés facebookon.

Viszont tényleg köszönöm, hogy gondoltatok rám... nagyon hiányoztok!

Tomi holnap megy haza... kedden jön. Nagyon ügyesnek kell lennem addig.
26 évesen már nem nagyon siránkozhatok mindenféle hülyeségen... hajaj... :)

Tragédia

Hajni mindent korrektül leírt eddig az utazásunkkal, élményeinkkel kapcsolatban, így nem éreztem szükségét annak, hogy én is írjak ide, hiszen nagyjából ugyanazokon mentünk keresztül, vagy az én nevemben is beszélt, most azonban egy váratlan esemény miatt nekem is meg kell szólalnom.

Amikor egy jobb élet reményében nekiindultam ennek a nagy kalandnak, akkor próbáltam felkészíteni magamat, magunkat az esetleges akadályokra, veszélyekre is a lehetőségeken kívül. A legrosszabb az volt, amikor számba kellett vennem azt is, hogy talán némelyik családtagomat nem látom többé így igyekeztem tőlük is méltó módon elbúcsúzni. Most pont ez igazolódott be, amikor alig három héttel a kinn tartózkodásunk után kaptam a hírt, hogy édesapám eltávozott. Nyilván akármennyire is próbálhat erre felkészülni előre az ember, ez a hír teljesen felforgathatja a dolgok működését és megváltoztathat mindent. Egy ilyen fájó dologra ráadásul nem is lehet felkészülni igazán. 

Apám viszont felkészült erre valószínűleg, így meg is hagyta az otthoniaknak, hogy ha ez bekövetkezik, nekem ne szóljanak, hadd tegyem a dolgom itt kinn és ez ne zavarjon meg benne. Amíg nem sikerült beindítani az itteni életet, ne súlyosbítsuk ezzel is a törekvéseimet. Ilyen ember volt az apám, amióta csak ismerem és nagyon jól tudom, hogy ezzel is csak nekem akart jót, vagy inkább nem akart rosszat. Ő egész életemben példaképem volt és természetben is nagyon hasonlítottunk. Hihetetlenül erős és büszke ember volt, aki megtartotta ígéreteit, soha nem panaszkodott, még a legnagyobb fájdalmak közepette sem és mindig segített, ahol csak tudott még akkor is, ha tisztában volt vele, hogy semmit sem várhat cserébe. Nyilván volt, aki kihasználta ezt, de ő sosem könyörgött senkinek, nem kért szívességet, ha kellett, akkor inkább koplalt, minthogy megalázkodjon mások előtt. Én csak remélem, hogy valamit én is örököltem az ő hihetetlen erejéből és hogy én is meg tudom tartani az elveimet, amíg csak lehet.

De most egy óriási dilemmát is hagyott mindennel együtt, egy nagyon kemény eldöntendő kérdést, amire nem létezik minden szempontból helyes válasz. Az első dolog, amit az ember ilyenkor tesz, hogy hazamegy és lerója tiszteletét a megboldogult előtt, részt vesz az utolsó útján. De mi van akkor, ha az utolsó kívánság az volt, hogy épp ezt ne tegyem? Nagyon jól tudom, hogy mire gondolt, mikor ezt mondta, hiszen ha a helyében lettem volna, akkor ugyanezt mondtam volna és ezt teljesen komolyan is gondolnám. Ráadásul eddig nem sikerült teljesíteni a tervet, így önerőből képtelen vagyok hazajutni. Tehát szívességet kell kérnem, meg kell alázkodnom, amit ő sosem tett és amit én is igyekeztem annyiszor elkerüli, ahányszor csak lehet. Ez így csalás lenne, úgy érzem. 

Sokszor voltam már temetésen és mindig úgy éreztem, hogy ez már csak az életben maradtak miatt van, az ő megnyugvásukra, hiszen az érintett személy már egy jobb helyen van. Van egyvalaki, aki beszél róla, aki persze soha életében nem ismerte. Persze azért mégis illik ott lenni és én sem éreztem úgy mindennek ellenére, hogy megengedhetném magamnak, hogy hiányozzak.

Most is úgy érzem, hogy ott a helyem, még ha ezzel apám akarata ellen is cselekszem. Ha nem miatta, akkor a családom miatt, akik mellett ki kell tartanom, ott kell lennem velük a bajban, adnom kell nekik erőt, amit én is úgy kaptam tőlük és persze apámtól. Szóval egy nagyon nehéz döntés után, akár az elveknek is ellentmondva, a családom miatt megpróbálok valahogy hazajutni és még egyszer utoljára elbúcsúzni édesapámtól.