Rég várt bejelentkezés, avagy fél éve Anglia

Szervusztok!

Igen régen halogatjuk a blogbejegyzést, s több irányból (JOGOSAN) rágcsálták a fülünket, hogy adjunk már valami értelmes összefoglalót féléves külhoni életünkről.
Nem ígérhetem, hogy alaposak leszünk, mivel annyira sok dolog történt, hogy nehéz lenne mindent fejben tartani, s gondolom ti sem szeretnétek órákat görnyedni a blog előtt. Mivel nem tudom, hogy mikor lesz lelkierőm újra ideülni, így esélytelen, hogy könnyelmű ígéretet tegyek valami folytatásos beszámolóra. :-)

A kinti életünk árnyékfoltjáról olvashattatok sajnos az előzőekben. Nem volt könnyű dolga Tominak, de végül hazautazott. Úgy gondolom, hogy ennek így is kellett történnie.
Több szót nem ejtenénk róla, remélem, megértitek.

Mi minden történt?
Tomi talált permanent (azaz állandó) munkát magának egy Morrison Warehouse-ban. A Morrison kb. olyan, mint pl. a Tesco, vagy az Auchan. A Warehouse pedig raktárépületet jelent. Nem volt egyszerű kör, s még most sem az, hiszen a munka többnyire kamionpakolásból, break packing-ból áll(t). A break packing lényegében azt jelenti, hogy fogod a palettán lévő dobozokat, s sniccerrel vagdalod. Rövid időn belül rájöttünk, hogy a kezével bajok lesznek. Sajna az ízületek nehezen bírják ezt a megpróbáltatást, de kitartóan rajzol, ne aggódjatok. Én mondjuk erősködtem, hogy váltson, de most még nem szeretne. Aztán, mintegy isteni segítség, jött a lehetőség, hogy betanulja a Llop (ejtsd: lolap) pickinget. A Llop egy vezethető járgány, amire különböző dobozokat tud felpakolni, s máris megvan a picking lényege. Fején egy füles, belemondja a géphang a megrendelést, Tomi pedig szépen az adott sor adott polcáról leemeli a kívánt terméket/termékeket, és a Llop-on lévő palettára pakolja. Lényegesen könnyebb meló, de ettől még a kamionpakolás gyakran befigyel, de egyrészt több a fizetése, másrészt nem kell minden nap megszakadnia.
Büszkék vagyunk rá. :) Ha látnátok! Iszonyatosan lefogyott és nagyon megerősödött. Ilyen minőségben még nem láttam az uramat. Olyan izomzata van, hogy hú meg ha! :D Mondanom sem kell, hogy nekem lényegese nehezebb lépést tartanom vele.

A magam részéről gyerekvigyázóban voltam egy ideig, aminek nem lett egy kellemes vége. Ebből megint tanultam, de nem szeretnék messzemenőkig belemenni a helyzet boncolgatásába. Nagyrészt azért, mert eléggé régen történt ahhoz, hogy már ne zavarjon a dolog, másrészt pedig azért, mert fent tartom annak a lehetőségét, hogy még mindig vannak hiányosságaim problémamegoldás területén, így közel sem biztos, hogy nekem, mint egyik oldalnak kizárólagos igazam van.
Mármint értitek, minden kapcsolat minimum két félen múlik, én pedig eleget tartózkodtam a lábtörlő pozícióban, nem óhajtom az otthonit folytatni.
Miután búcsút vettem a gyerekvigyázásnak, hol volt melóm, hol nem, jobbra egy-egy naposak voltak. Szerencsétlen volt az időzítés, mivel november végén, december elején ütött be a fene, amikor nagyon nehéz munkát találni. Úgyhogy majdnem két hónapig szívtam a fogamat. El nem tudom mondani, hogy mennyire mocskosul rossz érzés, amikor minden másiktól függ, mert te járhatsz akár minden nap az ügynökséghez, ők nem fognak tudni melót adni, ha nincs. Lelkileg borzasztóan megviselő volt. Számtalanszor fordult meg a fejemben, hogy haza kéne mennem, hogy hiába jöttem ki, és hogy mennyire utálom Tomi vérét szívni.Nyilván az utóbbi erős túlzás a valóságra nézve, de nem szoktam meg, hogy eltartson. Nem is szeretem ezt az érzést, hiszen nem kötelessége, s mégis. A kapcsolatunkban is iszonyat kemény helyzetek alakultak ki az egymásrautaltság miatt.
Miért?
Hát egyértelmű, hogy bár itt van Krisztián, mint Tomi legjobb barátja, illetve vannak barátaink, azért mégiscsak ketten vagyunk, teljesen kiszolgáltatva egymásnak. Igaz, hogy mi sosem szöszmötöltünk, egy hónap együttlét után összeköltöztünk, ehhez képest a másfél év után libbenünk Angliába, egy teljesen átgondolt és megfontolt döntésnek tűnhet. :-) Nem hiszem, hogy mindenre fel lehet készülni. Más az, amikor kemény legényt játszol, s gondolatban külföldre vágysz, s megint más, ha ezt meg is teszed. Olvastátok, láttátok, hogy milyen bitang nehéz volt összehozni az utazást, meg mennyire kevés időt hagytunk magunknak. Számítottunk rá, hogy ami otthon elkezdődött, az itt sem fog egy-kettőre elmúlni. Így is lett. Nekem az volt a legnehezebb, hogy nem mertem megszólalni angolul, Tominak sajnos a családi tragédiája vetett nagy árnyékot a boldogságára, s én sem vagyok túl könnyű eset.

Pár hete aztán, sokadik cseszegetésre az egyik ügynökség felkeresett, hogy lenne egy meló, egy bizonyos Lab3 nevű helyen, s mennék-e. "Hogy a viharba ne mennék!"- sipákoltam, mint valami hülyegyerek. Addigra mindegy volt, s a mindegy alatt azt érem, hogy MINDEGY, hogy mit, csak csináljak valami értelmeset, mert megfulladok. Beindulni látszik a dolog, már 3 hete folyamatosan dolgozom, s erősödöm, a derekam, a lábam leszakad, a kezeimet nem érzem az ujjperceim be vannak gyulladva, de tudjátok mit? ÉLVEZEM! Egyrészt sokat javít a fizikumomon. Másrészt egy teljesen új dolgot próbálhatok ki, s nagyon sok szempontból tanulságos a történet.A munkám nagy része abból áll, hogy kupakokat tekerek PET-palackokra, üvegekre, tejes dobozokra bla-bla-bla, dobozokat rakok össze, palettáról dobozba pakolok, dobozból dobozba pakolok, békázom, véres tubusokat labelezek (label=cimke) géppel vagy kézzel. Alapvetően ez egy magas rangú meló azokhoz képest, amiket itt hallottam. Magyarán össze tehetem a kezemet, hogy ilyen jó melóm van. Rohangálni kell, közben a munkavédelmi cipő lépten-nyomon szétszedi a lábadat, de menni kell, fémpecekkel kupakot csavarni, amíg nincs tele az egész kezed vízhólyaggal, a lábadat ronggyá törte a cipő, nem bírsz leülni, mert félsz, hogy nem tudsz felállni, a derekad leszakad, a karod leszakad, majd kb. két hét után azt veszed észre, hogy egy kemény munkanap után a tudatod könyörögve sikít, hogy ne lassan étálj haza, hanem gyúrj rá még jobban az eddigiekre, rohanj, hogy még izmosabb legyen a lábad, örülsz, ha olyan beosztást kapsz, hogy kupakokat gunozhatsz (a gun egy hosszúkás tárgy, amivel a védőzáras kupakokat tekerjük a dobozokra, így levegő se ki, se be nem juthat). Ha kupakokat gunozol, az azt jelenti, hogy egy tálca, 240 flakon, gyakorta megvan a fejenként 5-7 tálca. Számolgassatok csak. ISTENI. VAN BICEPSZEM. :D Tökre jó érzés. A másik móka, amikor leülsz az egyik szobácskába, és annyi a feladat, hogy 3 órán keresztül a kupakokból a kis gumitárcsákat kipöckölgesd. Óránkét 6,19 Fontos órabérért. Hát kész röhej. :D Az a nagy igazság, hogy otthoni viszonylatban egy tetves kupakozós-pakolós meló jobban fizet, mint mikor pedagógus voltam.

Na, a pénz. Hát azért figyelni kell. Nem lehetetlen félretenni, de nagyon résen kell lenni. Jól hangzik, hogy milyen sokat keresünk, de míg egyikőnk keres. hát épphogy takkra kijön a havi lakbér meg a rezsi úgy, hogy még azért enni is kell néha. Amikor ketten keresünk, na az már más. Ott már el lehet kezdeni félretenni a mocskos "C"-bank agyatlan behajtói felé törlesztendő adósság törlesztésére, meg esetleg arra is lehet gyűjteni, hogy legyen vésztartalék, persze akkor még nem vettünk autót, ami nélkül piszkosul nehéz létezni (TUDJÁTOK, hogy mennyire ellene vagyok, és mégis, még én is azt mondom, hogy félre a greenpeace-szel, rohadtul kell a kocsi). Ott meg még nem tartunk, hogy küldhessünk haza, pedig az mindennél fontosabb lenne. Úgy szeretnénk már ajándékcsomagokat küldözgetni, meg repjegyet, meg ezekhez hasonlókat.
Türelem, most kezdünk beindulni.

Nekem csomóan mondtátok, akik tapasztaltabbak vagytok, hogy az első fél év pokol.
Igen, az első fél év pokol. A honvágy néha elviselhetetlen, nagyon hiányzik mindenki, család, barátok, megszokott dolgok. Nehéz megszokni, hogy orrba-szájba kapod az angolt, na de még ha csak azt kapnád! Minden van itt. Lengyel, litván, lett, orosz, arab, török, indiai, na meg a bennszülöttek, ala brit, ír, skót. Mindenki más akcentussal nyomja. Nem könnyű alkalmazkodni. Nem könnyű mindegyiket megérteni. Nekem spec az indiaiakkal sok problémám van a megértéskor. Mondjuk a bennszülöttekkel sem könnyebb.

Van ám litván barátunk. :) Kajus. Neki nagyon sokat köszönhetek az angolom fejlődésében, gyakorlatilag az első ember volt, akivel kötetlenül tudtam kommunikálni, poénkodni, mélyet beszélgetni. Olyan dolgok derültek ki a nyelvtudásomról, amik eddig jó mélyen el voltak rejtve. :-)
Tominak van egy lengyel munkatársa (valójában rohadt sok lengyel, litván, meg orosz munkatársa van), Marius barátságos fickó, talán végre le is tudunk vele ülni sörözni. Érdekes, hogy én a mostani munkahelyemen bírom a lengyeleket. Mint kiderült, ők is engem. A minőségellenőr lány, Monika, őt imádom.  Pörgőd, mókás, látványosan nagyon jó lelkű.

Tudom, hogy a parasztság nem nemzetfüggő. Onnan is tudom, hogy elkeserítő mennyiségben találkozunk olyan honfitársainkkal, akik nem emelik a magyarok jó hírét... ebbe ne is menjünk bele, mert sírhatnékom van a gondolattól, hogy (tisztelet a kivételnek) mennyire nem vagyunk összetartó nemzet. Azt gondolnád, hogy kijössz, és segítetek egymásnak, hogy megpróbáljátok támogatni egymást, de a valóságban az egymás alá tétel sokkal jellemzőbb. Nem adjuk fel a reményt, vannak olyanok is, akikkel össze tudunk tartani, mert lehet velük. Csak azt mondom, hogy rohadtul egocentrikus, primitív honfitársaink is jó számban fellelhetők errefelé.
Na, de amiért felhoztam a témát, az egyik kolléganőm. Egyem a kis szívét, lett. Nem is azzal van ám a probléma, hanem a mentalitásával. Amolyan "én négy éve itt dolgozom, fasza, hipergyors, sztachanov állat vagyok, legyél olyan gyors, mint én, mert ha nem, leüvöltöm a fejed wazze!"-jellemű ember. Nos, amikor az ominózus fejleüvöltés megtörtént, három órácskát pityeregtem, majd végül tiszta fejjel megkértem a managert, hogy hívjon helyettem mást. Kiderült, hogy annál jobban csípnek, minthogy egy ilyen balhés hölgyemény (s akkor még finom voltam) miatt megváljanak tőlem. (ezer hála a lovely polish csajoknak) Az a lényeg, hogy felvettem a kesztyűt. Nem bántom a nőt, nem gonoszkodom senkivel, korrekt vagyok, mert minden rohadt jó szándékú mondattal, és nyeléssel a nemzetemet is képviselem, nem csak magamat. Ha rólam lenne szó, akkor... hát, többnyire ismertek. :-D

A britek. Ó, az imádni való britek! Szívből szeretem őket.
Nagyon türelmesek és toleránsak, legalábbis látszatra, a látszat nekem bőven elég. Mármint, ha abból indulok ki, hogy otthon mi megy, akkor le a kalappal, hogy így elviselik a bevándorlókat. Hallottam már rémhíreket, hogy ezt meg azt megverték stb., de a végén kiderült, hogy azért, mert hogy lengyel. Na jó, de én a személyimmel tudom csak igazolni, hogy magyar vagyok. :-D
A munkahelyen a brit nőt és a férfiakat nagyon szeretem, lehet velük hülyéskedni meg mosolyogni, ha jó kedved van, átveszik, ha jó a kedvük, az keményen ragadós.
Van már idekint gitárosom is, James, aki amellett, hogy ügyes, még szerethető is. :-) Első találkozásunkkor olyan jót röhögtem, mert egyből a Beatles jutott eszembe a fejéről. :-D Nagyon kedves, sokat segít, kijavít, megfogtam vele az Isten lábát. Megbeszéltük, hogy a zenekar többi tagját is úgy szedjük össze, hogy én legyek az egyetlen "idegen". :-D Csajok, lehet irigykedni és nyálcsorgatni, hogy körbe leszek véve dögös brit csávókkal. :-D Muha-haha-ha. :-D Egyébként csupa sikerélmény a srác, múlt szombaton például el tudtam neki angolul magyarázni az Oidipusz-komplexus lényegét... azért valljuk be, hogy az már azért nem gyenge. :D

Tomi rengeteget alkot. :-) Nagyon változásokon mentünk át, nem is tudom, hogy milyen lesz otthon. Lehet, hogy ti észre sem fogjátok venni, de az is lehet, hogy idegenek leszünk számotokra, ez persze csak akkor fog kiderülni, ha végre haza jutunk. Maradjunk még Tominál. Pár hete a városban barangoltam, amikor találtam egy boltot, ahol felfigyeltem egy Creative Northants nevű oldalra. Megnéztük, feliratkoztam a hírlevelükre. Rengeteg pályázat van meghirdetve. Nem azt mondom, hogy pik-pakk befuthatsz, ha művész vagy, de egy kis kitartással és szerencsével, na meg kellő elszántsággal tudsz lépéseket tenni, hogy művészileg elfogadható legyél. Nehéz az uram menedzselése, érthető, mert nem tudok még olyan folyékonyan angolul dumálni, mint amennyire szeretnék. (a meló sokat segít ebben mindkettőnknek) Viszont a hírlevélnek hála, Tomi talált egy igen szimpatikus felhívást. Olyan művészeket keresnek, akik egy üzlet egyik üres falára összedolgozva egy northamptoni látképet csinálnának. Ez kb. azt jelenti, hogy különböző nevezetes helyeket kéne rajzolniuk/festeniük. Tomi írt, s láss csodát, jött is a visszajelzés, hogy lesz egy megbeszélés. Több, mint 80-an jelentkeztek, szóval még nem tudjuk, hogy milyen módon fognak szelektálni, de nagyon örülünk a lehetőségnek, szorítsatok, hogy összejöjjön a dolog. Nem kis referencia lenne ez.
Aztán gondolkoztunk a jövőt illetően is. Én maradok egyelőre a fotózás elképzelésénél, mert itt elég sok fantáziát látok, s még annál is több lehetőséget, hogy érdemben el tudjak végezni valamilyen tanfolyamot. Szakmában is gondolkozom, de még nem tudtam eldönteni, hogy merre. Nehéz, mert nekem a tanírás nagyon a szerelmem lett. Szerintem nem voltam rossz pedagógus, s ahogy a gyerekek vissza-visszajeleznek, írogatnak nekem, ez a gondolat csak megerősítést nyer. Szóval így új szakmát választani erősen öngyilkos dolog. Biztos, hogy megtalálom a helyemet, csak idő kell hozzá. Egyelőre jó az, amit csinálok.
Viszont egy nagyobb szabású dologban is gondolkozunk, mégpedig, hogy nyitunk egy tetoválószalont. Egyelőre még instabil elképzeléseink vannak ezzel kapcsolatban, de Tomi lelkes a gondolattól, s én (ha tetoválni nem is fogok, de) minimum a bőröm egy bizonyos százalékával szívesen hozzájárulnék a törekvéshez. Itt mindenki varrat. Abból van kevesebb, aki nem varrat. Van összesen 2 vagy talán 3 szalon, belefér a dolog. Mellékes jövedelemforrásnak mindenképp.

Amint látjátok, tervek vannak.
Egyelőre ennyi minden jutott eszembe.
Megvagyunk, élünk.
Fogok még írni, de lehet, hogy ahhoz megint fél évre lesz szükség.
Fél év minimum kell, hogy elindulj, de az igazi megmérettetés akkor kezdődik, amikor munkába állsz, s szembesülsz dolgokkal.
Azt még hozzá kell tennem, hogy sosem néztem le a kétkezi munkát. Tényleg soha. Viszont az egy nagyon érdekes tapasztalat, amikor elvileg értelmiségiként beállsz a szakmunkás sorba, vagy még oda sem, mert csak egy szaros ügynökség által közvetített nulla vagy, s megjelenik az angol elit, akik mondjuk csekkolják, amint épp a warehouse egyik felét takarítod. Nem is tudom megmagyarázni. Tudod, hogy nem vagy kevesebb náluk, hogy a tudásod alapján igenis magas helyen vagy, s most csak tanulócipőben vagy. Viszont valahol mélyen megalázó a dolog. Ha azon az érzésen túl tudsz jutni, akkor vagy egyenesben. Amikor felfogod, hogy ez inkább egyfajta alázat tanulás, mikor nem nézed le magadat azért, hogy nem az agyadat, hanem az két kezedet használod, na akkor beértél egy bizonyos célegyenesbe. Persze ez csak részcél. Viszont bennem valami gyökeresen változik ezek miatt a tapasztalatok miatt.
Minden nap arra gondolok, hogy ezt hogyan is tanítanám meg a gyerekeknek, hogyan vihetném bele az oktatásba. Lehet, hogy hiú ábrándokat ringatok, nem érdekel. Lehet, hogy többet nem fogok tanítani hagyományos keretek között, de ha így kell lennie, hát legyen így. Hozzá teszem, s nem egóból, hogy ezzel az oktatás is veszít, nem csak én. :-D
Na, de komolyan. Elnézem Tomit, s nem csak szeretem, mint páromat, hanem tisztelem. Tisztelem, mert nem csak engem visel el, hanem hatalmas energiákat fektet abba, hogy jobb legyen az életünk, hogy változzanak a dolgok valamilyen irányba. Hihetetlen kitartó, s eddig is tiszteltem, de teljesen más okokból. Jó érzés, hogy ilyen mély tiszteletet is tudok iránta érezni. Kezdem magamat is tisztelni.
Legfőképpen az édesanyáinkat/édesapáinkat tisztelem, a nagyanyáinkat/nagyapáinkat, s a húgunkat/öcséinket. Szüleink és nagyszüleink iszonyat respect melót csináltak végig egyetlen rinya nélkül, s iszonyat tiszteletet érzek emiatt. Arról nem beszélve, hogy ez csomó erőt ad. A saját nevemben beszélve a húgom maximális tiszteletet érdemel, hogy napi 13 órákat tolta/tolja a vendéglátást. Megbolondulnék annyi embertől.

Viszont tény, hogy nem csak a szellemünket, de a fizikumunkat is képesek vagyunk tisztelni. Ez baromi fontos dolog.

Erre mondtam, hogy változunk... :-)

Fogok még írni, ígérem.
Legyetek jók!