Otthon augusztus 20-a van, munkaszüneti nap, nemzeti ünnep, István nap, tüzijáték... Számomra ez a dátum új jelentést is kapott, hiszen pont ezen a napon, 2 évvel ezelőtt érkeztünk meg Angliába új életet kezdeni. Most erről szeretnék számot adni, megemlékezni és a történteket feldolgozni, megosztani.
Először is a legfontosabb: nem bántam meg, hogy kijöttem ide, sőt, büszke is vagyok rá. Bár nem nagyon volt más választásunk, az ismeretlen utólag mégis jó döntésnek bizonyult. Rengeteget tanultunk, megéltünk, láttunk és hallottunk, edződtünk, gazdagodtunk minden szinten ebben a két évben. Persze szenvedtünk is, de erre otthon is volt példa és a pozitívumok mellett még mindig megéri mindezt bevállalni, legalábbis számomra, aki már régóta ide készült, ilyenformán eleve elfogult.
Talán ötlettelennek, vagy elcsépeltnek tűnhet, ha azt mondom, hogy ez itt egy másik világ, mégis ez a legtalálóbb. Nem állíthatjuk például, hogy itt minden könnyebb, vagy jobban működik, hiszen vannak ugyanúgy ellenpéldák is mindenre (bár általánosságban pont ez a helyzet), érnek meglepetések az élet minden területén és talán bizonyos értelemben még keményebben meg kell küzdeni a cél érdekében, mint otthon. Mindezt úgy mondom, hogy nekünk még szerencsénk volt sok szempontból és nem kevés segítséget is kaptunk mindehhez.
A kezdet nagyon nehéz, erő és kitartás kell hozzá. Bevándorlóként mínusz egyről indulsz, de baromi sok munkával megmutathatod, mire vagy képes, ha erre vágysz, vagy csak egyszerűen tudsz minimálbérből is egy szép új kezdetet és életszínvonalat biztosítani. A két év alatt sikerült sok olyan egyszerű álmomat megvalósítani, amikre otthon kilátásom sem volt, még ha ez részben az én hibám is lehetett. Rengeteget utaztam, megnéztem sok szép várost és helyet, újra vezethetek egy sajátomnak mondott autót, legutóbb pedig kibérelhettem egy csodálatos kis házat a nyugati parton, amit nem kell megosztanom tíz másik emberrel. Mindemellett új barátokat is szereztem, nem is kizárólag magyarokat.
Persze nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe valaki otthonról, hogy láthatatlanul ne követném az eseményeket virtuálisan a távolból, hogy ne hiányozna valami Magyarországról, de nekem már itt is van egy otthonom, amit magamnak teremtettem. Azt hiszem, maradok még egy ideig.
2014. augusztus 19., kedd
2013. május 22., szerda
Az ítélet: terápia
Szervusztok!
Nem is tudom, hogy mivel kezdjem.
Sokan kerestek mostanaban, de nem nagyon reagaltam. Sajna okkal tortent minden. Nem akartam senkit zavarni vagy felzaklatni a dolgaimmal, viszont, ha hazamegyunk, ertenetek kell azt, amit paran latni fogtok belolem.
Mostanaban rengeteget stresszeltem, rengeteg folosleges kort csinaltam magamnak es Tominak egyarant. Sajnos ezt a vegtelensegig felfokoztam. Okkal, ok nelkul, szinte mindegy is.
Tegnap, miutan a melobol egy kisebb panikroham utan hazafuvarozott az egyik kollegam, s a lelkemet is kisirtam (az utobbi idoben mast sem csinalok, de hagyjuk a tuneteket), megkerestem egy szakembert Angliaban. A holgy magyar, s a leirtak alapjan szorongasos depressziora illeszkednek a tuneteim.
Holnap kezdjuk a terapiat.
Sajnalom, hogy nem irok, de igy talan erthetobb a helyzet.
13 munkanap, es otthon.
Hajni
2013. február 25., hétfő
Rég várt bejelentkezés, avagy fél éve Anglia
Szervusztok!
Igen régen halogatjuk a blogbejegyzést, s több irányból (JOGOSAN) rágcsálták a fülünket, hogy adjunk már valami értelmes összefoglalót féléves külhoni életünkről.
Nem ígérhetem, hogy alaposak leszünk, mivel annyira sok dolog történt, hogy nehéz lenne mindent fejben tartani, s gondolom ti sem szeretnétek órákat görnyedni a blog előtt. Mivel nem tudom, hogy mikor lesz lelkierőm újra ideülni, így esélytelen, hogy könnyelmű ígéretet tegyek valami folytatásos beszámolóra. :-)
A kinti életünk árnyékfoltjáról olvashattatok sajnos az előzőekben. Nem volt könnyű dolga Tominak, de végül hazautazott. Úgy gondolom, hogy ennek így is kellett történnie.
Több szót nem ejtenénk róla, remélem, megértitek.
Mi minden történt?
Tomi talált permanent (azaz állandó) munkát magának egy Morrison Warehouse-ban. A Morrison kb. olyan, mint pl. a Tesco, vagy az Auchan. A Warehouse pedig raktárépületet jelent. Nem volt egyszerű kör, s még most sem az, hiszen a munka többnyire kamionpakolásból, break packing-ból áll(t). A break packing lényegében azt jelenti, hogy fogod a palettán lévő dobozokat, s sniccerrel vagdalod. Rövid időn belül rájöttünk, hogy a kezével bajok lesznek. Sajna az ízületek nehezen bírják ezt a megpróbáltatást, de kitartóan rajzol, ne aggódjatok. Én mondjuk erősködtem, hogy váltson, de most még nem szeretne. Aztán, mintegy isteni segítség, jött a lehetőség, hogy betanulja a Llop (ejtsd: lolap) pickinget. A Llop egy vezethető járgány, amire különböző dobozokat tud felpakolni, s máris megvan a picking lényege. Fején egy füles, belemondja a géphang a megrendelést, Tomi pedig szépen az adott sor adott polcáról leemeli a kívánt terméket/termékeket, és a Llop-on lévő palettára pakolja. Lényegesen könnyebb meló, de ettől még a kamionpakolás gyakran befigyel, de egyrészt több a fizetése, másrészt nem kell minden nap megszakadnia.
Büszkék vagyunk rá. :) Ha látnátok! Iszonyatosan lefogyott és nagyon megerősödött. Ilyen minőségben még nem láttam az uramat. Olyan izomzata van, hogy hú meg ha! :D Mondanom sem kell, hogy nekem lényegese nehezebb lépést tartanom vele.
A magam részéről gyerekvigyázóban voltam egy ideig, aminek nem lett egy kellemes vége. Ebből megint tanultam, de nem szeretnék messzemenőkig belemenni a helyzet boncolgatásába. Nagyrészt azért, mert eléggé régen történt ahhoz, hogy már ne zavarjon a dolog, másrészt pedig azért, mert fent tartom annak a lehetőségét, hogy még mindig vannak hiányosságaim problémamegoldás területén, így közel sem biztos, hogy nekem, mint egyik oldalnak kizárólagos igazam van.
Mármint értitek, minden kapcsolat minimum két félen múlik, én pedig eleget tartózkodtam a lábtörlő pozícióban, nem óhajtom az otthonit folytatni.
Miután búcsút vettem a gyerekvigyázásnak, hol volt melóm, hol nem, jobbra egy-egy naposak voltak. Szerencsétlen volt az időzítés, mivel november végén, december elején ütött be a fene, amikor nagyon nehéz munkát találni. Úgyhogy majdnem két hónapig szívtam a fogamat. El nem tudom mondani, hogy mennyire mocskosul rossz érzés, amikor minden másiktól függ, mert te járhatsz akár minden nap az ügynökséghez, ők nem fognak tudni melót adni, ha nincs. Lelkileg borzasztóan megviselő volt. Számtalanszor fordult meg a fejemben, hogy haza kéne mennem, hogy hiába jöttem ki, és hogy mennyire utálom Tomi vérét szívni.Nyilván az utóbbi erős túlzás a valóságra nézve, de nem szoktam meg, hogy eltartson. Nem is szeretem ezt az érzést, hiszen nem kötelessége, s mégis. A kapcsolatunkban is iszonyat kemény helyzetek alakultak ki az egymásrautaltság miatt.
Miért?
Hát egyértelmű, hogy bár itt van Krisztián, mint Tomi legjobb barátja, illetve vannak barátaink, azért mégiscsak ketten vagyunk, teljesen kiszolgáltatva egymásnak. Igaz, hogy mi sosem szöszmötöltünk, egy hónap együttlét után összeköltöztünk, ehhez képest a másfél év után libbenünk Angliába, egy teljesen átgondolt és megfontolt döntésnek tűnhet. :-) Nem hiszem, hogy mindenre fel lehet készülni. Más az, amikor kemény legényt játszol, s gondolatban külföldre vágysz, s megint más, ha ezt meg is teszed. Olvastátok, láttátok, hogy milyen bitang nehéz volt összehozni az utazást, meg mennyire kevés időt hagytunk magunknak. Számítottunk rá, hogy ami otthon elkezdődött, az itt sem fog egy-kettőre elmúlni. Így is lett. Nekem az volt a legnehezebb, hogy nem mertem megszólalni angolul, Tominak sajnos a családi tragédiája vetett nagy árnyékot a boldogságára, s én sem vagyok túl könnyű eset.
Pár hete aztán, sokadik cseszegetésre az egyik ügynökség felkeresett, hogy lenne egy meló, egy bizonyos Lab3 nevű helyen, s mennék-e. "Hogy a viharba ne mennék!"- sipákoltam, mint valami hülyegyerek. Addigra mindegy volt, s a mindegy alatt azt érem, hogy MINDEGY, hogy mit, csak csináljak valami értelmeset, mert megfulladok. Beindulni látszik a dolog, már 3 hete folyamatosan dolgozom, s erősödöm, a derekam, a lábam leszakad, a kezeimet nem érzem az ujjperceim be vannak gyulladva, de tudjátok mit? ÉLVEZEM! Egyrészt sokat javít a fizikumomon. Másrészt egy teljesen új dolgot próbálhatok ki, s nagyon sok szempontból tanulságos a történet.A munkám nagy része abból áll, hogy kupakokat tekerek PET-palackokra, üvegekre, tejes dobozokra bla-bla-bla, dobozokat rakok össze, palettáról dobozba pakolok, dobozból dobozba pakolok, békázom, véres tubusokat labelezek (label=cimke) géppel vagy kézzel. Alapvetően ez egy magas rangú meló azokhoz képest, amiket itt hallottam. Magyarán össze tehetem a kezemet, hogy ilyen jó melóm van. Rohangálni kell, közben a munkavédelmi cipő lépten-nyomon szétszedi a lábadat, de menni kell, fémpecekkel kupakot csavarni, amíg nincs tele az egész kezed vízhólyaggal, a lábadat ronggyá törte a cipő, nem bírsz leülni, mert félsz, hogy nem tudsz felállni, a derekad leszakad, a karod leszakad, majd kb. két hét után azt veszed észre, hogy egy kemény munkanap után a tudatod könyörögve sikít, hogy ne lassan étálj haza, hanem gyúrj rá még jobban az eddigiekre, rohanj, hogy még izmosabb legyen a lábad, örülsz, ha olyan beosztást kapsz, hogy kupakokat gunozhatsz (a gun egy hosszúkás tárgy, amivel a védőzáras kupakokat tekerjük a dobozokra, így levegő se ki, se be nem juthat). Ha kupakokat gunozol, az azt jelenti, hogy egy tálca, 240 flakon, gyakorta megvan a fejenként 5-7 tálca. Számolgassatok csak. ISTENI. VAN BICEPSZEM. :D Tökre jó érzés. A másik móka, amikor leülsz az egyik szobácskába, és annyi a feladat, hogy 3 órán keresztül a kupakokból a kis gumitárcsákat kipöckölgesd. Óránkét 6,19 Fontos órabérért. Hát kész röhej. :D Az a nagy igazság, hogy otthoni viszonylatban egy tetves kupakozós-pakolós meló jobban fizet, mint mikor pedagógus voltam.
Na, a pénz. Hát azért figyelni kell. Nem lehetetlen félretenni, de nagyon résen kell lenni. Jól hangzik, hogy milyen sokat keresünk, de míg egyikőnk keres. hát épphogy takkra kijön a havi lakbér meg a rezsi úgy, hogy még azért enni is kell néha. Amikor ketten keresünk, na az már más. Ott már el lehet kezdeni félretenni a mocskos "C"-bank agyatlan behajtói felé törlesztendő adósság törlesztésére, meg esetleg arra is lehet gyűjteni, hogy legyen vésztartalék, persze akkor még nem vettünk autót, ami nélkül piszkosul nehéz létezni (TUDJÁTOK, hogy mennyire ellene vagyok, és mégis, még én is azt mondom, hogy félre a greenpeace-szel, rohadtul kell a kocsi). Ott meg még nem tartunk, hogy küldhessünk haza, pedig az mindennél fontosabb lenne. Úgy szeretnénk már ajándékcsomagokat küldözgetni, meg repjegyet, meg ezekhez hasonlókat.
Türelem, most kezdünk beindulni.
Nekem csomóan mondtátok, akik tapasztaltabbak vagytok, hogy az első fél év pokol.
Igen, az első fél év pokol. A honvágy néha elviselhetetlen, nagyon hiányzik mindenki, család, barátok, megszokott dolgok. Nehéz megszokni, hogy orrba-szájba kapod az angolt, na de még ha csak azt kapnád! Minden van itt. Lengyel, litván, lett, orosz, arab, török, indiai, na meg a bennszülöttek, ala brit, ír, skót. Mindenki más akcentussal nyomja. Nem könnyű alkalmazkodni. Nem könnyű mindegyiket megérteni. Nekem spec az indiaiakkal sok problémám van a megértéskor. Mondjuk a bennszülöttekkel sem könnyebb.
Van ám litván barátunk. :) Kajus. Neki nagyon sokat köszönhetek az angolom fejlődésében, gyakorlatilag az első ember volt, akivel kötetlenül tudtam kommunikálni, poénkodni, mélyet beszélgetni. Olyan dolgok derültek ki a nyelvtudásomról, amik eddig jó mélyen el voltak rejtve. :-)
Tominak van egy lengyel munkatársa (valójában rohadt sok lengyel, litván, meg orosz munkatársa van), Marius barátságos fickó, talán végre le is tudunk vele ülni sörözni. Érdekes, hogy én a mostani munkahelyemen bírom a lengyeleket. Mint kiderült, ők is engem. A minőségellenőr lány, Monika, őt imádom. Pörgőd, mókás, látványosan nagyon jó lelkű.
Tudom, hogy a parasztság nem nemzetfüggő. Onnan is tudom, hogy elkeserítő mennyiségben találkozunk olyan honfitársainkkal, akik nem emelik a magyarok jó hírét... ebbe ne is menjünk bele, mert sírhatnékom van a gondolattól, hogy (tisztelet a kivételnek) mennyire nem vagyunk összetartó nemzet. Azt gondolnád, hogy kijössz, és segítetek egymásnak, hogy megpróbáljátok támogatni egymást, de a valóságban az egymás alá tétel sokkal jellemzőbb. Nem adjuk fel a reményt, vannak olyanok is, akikkel össze tudunk tartani, mert lehet velük. Csak azt mondom, hogy rohadtul egocentrikus, primitív honfitársaink is jó számban fellelhetők errefelé.
Na, de amiért felhoztam a témát, az egyik kolléganőm. Egyem a kis szívét, lett. Nem is azzal van ám a probléma, hanem a mentalitásával. Amolyan "én négy éve itt dolgozom, fasza, hipergyors, sztachanov állat vagyok, legyél olyan gyors, mint én, mert ha nem, leüvöltöm a fejed wazze!"-jellemű ember. Nos, amikor az ominózus fejleüvöltés megtörtént, három órácskát pityeregtem, majd végül tiszta fejjel megkértem a managert, hogy hívjon helyettem mást. Kiderült, hogy annál jobban csípnek, minthogy egy ilyen balhés hölgyemény (s akkor még finom voltam) miatt megváljanak tőlem. (ezer hála a lovely polish csajoknak) Az a lényeg, hogy felvettem a kesztyűt. Nem bántom a nőt, nem gonoszkodom senkivel, korrekt vagyok, mert minden rohadt jó szándékú mondattal, és nyeléssel a nemzetemet is képviselem, nem csak magamat. Ha rólam lenne szó, akkor... hát, többnyire ismertek. :-D
A britek. Ó, az imádni való britek! Szívből szeretem őket.
Nagyon türelmesek és toleránsak, legalábbis látszatra, a látszat nekem bőven elég. Mármint, ha abból indulok ki, hogy otthon mi megy, akkor le a kalappal, hogy így elviselik a bevándorlókat. Hallottam már rémhíreket, hogy ezt meg azt megverték stb., de a végén kiderült, hogy azért, mert hogy lengyel. Na jó, de én a személyimmel tudom csak igazolni, hogy magyar vagyok. :-D
A munkahelyen a brit nőt és a férfiakat nagyon szeretem, lehet velük hülyéskedni meg mosolyogni, ha jó kedved van, átveszik, ha jó a kedvük, az keményen ragadós.
Van már idekint gitárosom is, James, aki amellett, hogy ügyes, még szerethető is. :-) Első találkozásunkkor olyan jót röhögtem, mert egyből a Beatles jutott eszembe a fejéről. :-D Nagyon kedves, sokat segít, kijavít, megfogtam vele az Isten lábát. Megbeszéltük, hogy a zenekar többi tagját is úgy szedjük össze, hogy én legyek az egyetlen "idegen". :-D Csajok, lehet irigykedni és nyálcsorgatni, hogy körbe leszek véve dögös brit csávókkal. :-D Muha-haha-ha. :-D Egyébként csupa sikerélmény a srác, múlt szombaton például el tudtam neki angolul magyarázni az Oidipusz-komplexus lényegét... azért valljuk be, hogy az már azért nem gyenge. :D
Tomi rengeteget alkot. :-) Nagyon változásokon mentünk át, nem is tudom, hogy milyen lesz otthon. Lehet, hogy ti észre sem fogjátok venni, de az is lehet, hogy idegenek leszünk számotokra, ez persze csak akkor fog kiderülni, ha végre haza jutunk. Maradjunk még Tominál. Pár hete a városban barangoltam, amikor találtam egy boltot, ahol felfigyeltem egy Creative Northants nevű oldalra. Megnéztük, feliratkoztam a hírlevelükre. Rengeteg pályázat van meghirdetve. Nem azt mondom, hogy pik-pakk befuthatsz, ha művész vagy, de egy kis kitartással és szerencsével, na meg kellő elszántsággal tudsz lépéseket tenni, hogy művészileg elfogadható legyél. Nehéz az uram menedzselése, érthető, mert nem tudok még olyan folyékonyan angolul dumálni, mint amennyire szeretnék. (a meló sokat segít ebben mindkettőnknek) Viszont a hírlevélnek hála, Tomi talált egy igen szimpatikus felhívást. Olyan művészeket keresnek, akik egy üzlet egyik üres falára összedolgozva egy northamptoni látképet csinálnának. Ez kb. azt jelenti, hogy különböző nevezetes helyeket kéne rajzolniuk/festeniük. Tomi írt, s láss csodát, jött is a visszajelzés, hogy lesz egy megbeszélés. Több, mint 80-an jelentkeztek, szóval még nem tudjuk, hogy milyen módon fognak szelektálni, de nagyon örülünk a lehetőségnek, szorítsatok, hogy összejöjjön a dolog. Nem kis referencia lenne ez.
Aztán gondolkoztunk a jövőt illetően is. Én maradok egyelőre a fotózás elképzelésénél, mert itt elég sok fantáziát látok, s még annál is több lehetőséget, hogy érdemben el tudjak végezni valamilyen tanfolyamot. Szakmában is gondolkozom, de még nem tudtam eldönteni, hogy merre. Nehéz, mert nekem a tanírás nagyon a szerelmem lett. Szerintem nem voltam rossz pedagógus, s ahogy a gyerekek vissza-visszajeleznek, írogatnak nekem, ez a gondolat csak megerősítést nyer. Szóval így új szakmát választani erősen öngyilkos dolog. Biztos, hogy megtalálom a helyemet, csak idő kell hozzá. Egyelőre jó az, amit csinálok.
Viszont egy nagyobb szabású dologban is gondolkozunk, mégpedig, hogy nyitunk egy tetoválószalont. Egyelőre még instabil elképzeléseink vannak ezzel kapcsolatban, de Tomi lelkes a gondolattól, s én (ha tetoválni nem is fogok, de) minimum a bőröm egy bizonyos százalékával szívesen hozzájárulnék a törekvéshez. Itt mindenki varrat. Abból van kevesebb, aki nem varrat. Van összesen 2 vagy talán 3 szalon, belefér a dolog. Mellékes jövedelemforrásnak mindenképp.
Amint látjátok, tervek vannak.
Egyelőre ennyi minden jutott eszembe.
Megvagyunk, élünk.
Fogok még írni, de lehet, hogy ahhoz megint fél évre lesz szükség.
Fél év minimum kell, hogy elindulj, de az igazi megmérettetés akkor kezdődik, amikor munkába állsz, s szembesülsz dolgokkal.
Azt még hozzá kell tennem, hogy sosem néztem le a kétkezi munkát. Tényleg soha. Viszont az egy nagyon érdekes tapasztalat, amikor elvileg értelmiségiként beállsz a szakmunkás sorba, vagy még oda sem, mert csak egy szaros ügynökség által közvetített nulla vagy, s megjelenik az angol elit, akik mondjuk csekkolják, amint épp a warehouse egyik felét takarítod. Nem is tudom megmagyarázni. Tudod, hogy nem vagy kevesebb náluk, hogy a tudásod alapján igenis magas helyen vagy, s most csak tanulócipőben vagy. Viszont valahol mélyen megalázó a dolog. Ha azon az érzésen túl tudsz jutni, akkor vagy egyenesben. Amikor felfogod, hogy ez inkább egyfajta alázat tanulás, mikor nem nézed le magadat azért, hogy nem az agyadat, hanem az két kezedet használod, na akkor beértél egy bizonyos célegyenesbe. Persze ez csak részcél. Viszont bennem valami gyökeresen változik ezek miatt a tapasztalatok miatt.
Minden nap arra gondolok, hogy ezt hogyan is tanítanám meg a gyerekeknek, hogyan vihetném bele az oktatásba. Lehet, hogy hiú ábrándokat ringatok, nem érdekel. Lehet, hogy többet nem fogok tanítani hagyományos keretek között, de ha így kell lennie, hát legyen így. Hozzá teszem, s nem egóból, hogy ezzel az oktatás is veszít, nem csak én. :-D
Na, de komolyan. Elnézem Tomit, s nem csak szeretem, mint páromat, hanem tisztelem. Tisztelem, mert nem csak engem visel el, hanem hatalmas energiákat fektet abba, hogy jobb legyen az életünk, hogy változzanak a dolgok valamilyen irányba. Hihetetlen kitartó, s eddig is tiszteltem, de teljesen más okokból. Jó érzés, hogy ilyen mély tiszteletet is tudok iránta érezni. Kezdem magamat is tisztelni.
Legfőképpen az édesanyáinkat/édesapáinkat tisztelem, a nagyanyáinkat/nagyapáinkat, s a húgunkat/öcséinket. Szüleink és nagyszüleink iszonyat respect melót csináltak végig egyetlen rinya nélkül, s iszonyat tiszteletet érzek emiatt. Arról nem beszélve, hogy ez csomó erőt ad. A saját nevemben beszélve a húgom maximális tiszteletet érdemel, hogy napi 13 órákat tolta/tolja a vendéglátást. Megbolondulnék annyi embertől.
Viszont tény, hogy nem csak a szellemünket, de a fizikumunkat is képesek vagyunk tisztelni. Ez baromi fontos dolog.
Erre mondtam, hogy változunk... :-)
Fogok még írni, ígérem.
Legyetek jók!
Igen régen halogatjuk a blogbejegyzést, s több irányból (JOGOSAN) rágcsálták a fülünket, hogy adjunk már valami értelmes összefoglalót féléves külhoni életünkről.
Nem ígérhetem, hogy alaposak leszünk, mivel annyira sok dolog történt, hogy nehéz lenne mindent fejben tartani, s gondolom ti sem szeretnétek órákat görnyedni a blog előtt. Mivel nem tudom, hogy mikor lesz lelkierőm újra ideülni, így esélytelen, hogy könnyelmű ígéretet tegyek valami folytatásos beszámolóra. :-)
A kinti életünk árnyékfoltjáról olvashattatok sajnos az előzőekben. Nem volt könnyű dolga Tominak, de végül hazautazott. Úgy gondolom, hogy ennek így is kellett történnie.
Több szót nem ejtenénk róla, remélem, megértitek.
Mi minden történt?
Tomi talált permanent (azaz állandó) munkát magának egy Morrison Warehouse-ban. A Morrison kb. olyan, mint pl. a Tesco, vagy az Auchan. A Warehouse pedig raktárépületet jelent. Nem volt egyszerű kör, s még most sem az, hiszen a munka többnyire kamionpakolásból, break packing-ból áll(t). A break packing lényegében azt jelenti, hogy fogod a palettán lévő dobozokat, s sniccerrel vagdalod. Rövid időn belül rájöttünk, hogy a kezével bajok lesznek. Sajna az ízületek nehezen bírják ezt a megpróbáltatást, de kitartóan rajzol, ne aggódjatok. Én mondjuk erősködtem, hogy váltson, de most még nem szeretne. Aztán, mintegy isteni segítség, jött a lehetőség, hogy betanulja a Llop (ejtsd: lolap) pickinget. A Llop egy vezethető járgány, amire különböző dobozokat tud felpakolni, s máris megvan a picking lényege. Fején egy füles, belemondja a géphang a megrendelést, Tomi pedig szépen az adott sor adott polcáról leemeli a kívánt terméket/termékeket, és a Llop-on lévő palettára pakolja. Lényegesen könnyebb meló, de ettől még a kamionpakolás gyakran befigyel, de egyrészt több a fizetése, másrészt nem kell minden nap megszakadnia.
Büszkék vagyunk rá. :) Ha látnátok! Iszonyatosan lefogyott és nagyon megerősödött. Ilyen minőségben még nem láttam az uramat. Olyan izomzata van, hogy hú meg ha! :D Mondanom sem kell, hogy nekem lényegese nehezebb lépést tartanom vele.
A magam részéről gyerekvigyázóban voltam egy ideig, aminek nem lett egy kellemes vége. Ebből megint tanultam, de nem szeretnék messzemenőkig belemenni a helyzet boncolgatásába. Nagyrészt azért, mert eléggé régen történt ahhoz, hogy már ne zavarjon a dolog, másrészt pedig azért, mert fent tartom annak a lehetőségét, hogy még mindig vannak hiányosságaim problémamegoldás területén, így közel sem biztos, hogy nekem, mint egyik oldalnak kizárólagos igazam van.
Mármint értitek, minden kapcsolat minimum két félen múlik, én pedig eleget tartózkodtam a lábtörlő pozícióban, nem óhajtom az otthonit folytatni.
Miután búcsút vettem a gyerekvigyázásnak, hol volt melóm, hol nem, jobbra egy-egy naposak voltak. Szerencsétlen volt az időzítés, mivel november végén, december elején ütött be a fene, amikor nagyon nehéz munkát találni. Úgyhogy majdnem két hónapig szívtam a fogamat. El nem tudom mondani, hogy mennyire mocskosul rossz érzés, amikor minden másiktól függ, mert te járhatsz akár minden nap az ügynökséghez, ők nem fognak tudni melót adni, ha nincs. Lelkileg borzasztóan megviselő volt. Számtalanszor fordult meg a fejemben, hogy haza kéne mennem, hogy hiába jöttem ki, és hogy mennyire utálom Tomi vérét szívni.Nyilván az utóbbi erős túlzás a valóságra nézve, de nem szoktam meg, hogy eltartson. Nem is szeretem ezt az érzést, hiszen nem kötelessége, s mégis. A kapcsolatunkban is iszonyat kemény helyzetek alakultak ki az egymásrautaltság miatt.
Miért?
Hát egyértelmű, hogy bár itt van Krisztián, mint Tomi legjobb barátja, illetve vannak barátaink, azért mégiscsak ketten vagyunk, teljesen kiszolgáltatva egymásnak. Igaz, hogy mi sosem szöszmötöltünk, egy hónap együttlét után összeköltöztünk, ehhez képest a másfél év után libbenünk Angliába, egy teljesen átgondolt és megfontolt döntésnek tűnhet. :-) Nem hiszem, hogy mindenre fel lehet készülni. Más az, amikor kemény legényt játszol, s gondolatban külföldre vágysz, s megint más, ha ezt meg is teszed. Olvastátok, láttátok, hogy milyen bitang nehéz volt összehozni az utazást, meg mennyire kevés időt hagytunk magunknak. Számítottunk rá, hogy ami otthon elkezdődött, az itt sem fog egy-kettőre elmúlni. Így is lett. Nekem az volt a legnehezebb, hogy nem mertem megszólalni angolul, Tominak sajnos a családi tragédiája vetett nagy árnyékot a boldogságára, s én sem vagyok túl könnyű eset.
Pár hete aztán, sokadik cseszegetésre az egyik ügynökség felkeresett, hogy lenne egy meló, egy bizonyos Lab3 nevű helyen, s mennék-e. "Hogy a viharba ne mennék!"- sipákoltam, mint valami hülyegyerek. Addigra mindegy volt, s a mindegy alatt azt érem, hogy MINDEGY, hogy mit, csak csináljak valami értelmeset, mert megfulladok. Beindulni látszik a dolog, már 3 hete folyamatosan dolgozom, s erősödöm, a derekam, a lábam leszakad, a kezeimet nem érzem az ujjperceim be vannak gyulladva, de tudjátok mit? ÉLVEZEM! Egyrészt sokat javít a fizikumomon. Másrészt egy teljesen új dolgot próbálhatok ki, s nagyon sok szempontból tanulságos a történet.A munkám nagy része abból áll, hogy kupakokat tekerek PET-palackokra, üvegekre, tejes dobozokra bla-bla-bla, dobozokat rakok össze, palettáról dobozba pakolok, dobozból dobozba pakolok, békázom, véres tubusokat labelezek (label=cimke) géppel vagy kézzel. Alapvetően ez egy magas rangú meló azokhoz képest, amiket itt hallottam. Magyarán össze tehetem a kezemet, hogy ilyen jó melóm van. Rohangálni kell, közben a munkavédelmi cipő lépten-nyomon szétszedi a lábadat, de menni kell, fémpecekkel kupakot csavarni, amíg nincs tele az egész kezed vízhólyaggal, a lábadat ronggyá törte a cipő, nem bírsz leülni, mert félsz, hogy nem tudsz felállni, a derekad leszakad, a karod leszakad, majd kb. két hét után azt veszed észre, hogy egy kemény munkanap után a tudatod könyörögve sikít, hogy ne lassan étálj haza, hanem gyúrj rá még jobban az eddigiekre, rohanj, hogy még izmosabb legyen a lábad, örülsz, ha olyan beosztást kapsz, hogy kupakokat gunozhatsz (a gun egy hosszúkás tárgy, amivel a védőzáras kupakokat tekerjük a dobozokra, így levegő se ki, se be nem juthat). Ha kupakokat gunozol, az azt jelenti, hogy egy tálca, 240 flakon, gyakorta megvan a fejenként 5-7 tálca. Számolgassatok csak. ISTENI. VAN BICEPSZEM. :D Tökre jó érzés. A másik móka, amikor leülsz az egyik szobácskába, és annyi a feladat, hogy 3 órán keresztül a kupakokból a kis gumitárcsákat kipöckölgesd. Óránkét 6,19 Fontos órabérért. Hát kész röhej. :D Az a nagy igazság, hogy otthoni viszonylatban egy tetves kupakozós-pakolós meló jobban fizet, mint mikor pedagógus voltam.
Na, a pénz. Hát azért figyelni kell. Nem lehetetlen félretenni, de nagyon résen kell lenni. Jól hangzik, hogy milyen sokat keresünk, de míg egyikőnk keres. hát épphogy takkra kijön a havi lakbér meg a rezsi úgy, hogy még azért enni is kell néha. Amikor ketten keresünk, na az már más. Ott már el lehet kezdeni félretenni a mocskos "C"-bank agyatlan behajtói felé törlesztendő adósság törlesztésére, meg esetleg arra is lehet gyűjteni, hogy legyen vésztartalék, persze akkor még nem vettünk autót, ami nélkül piszkosul nehéz létezni (TUDJÁTOK, hogy mennyire ellene vagyok, és mégis, még én is azt mondom, hogy félre a greenpeace-szel, rohadtul kell a kocsi). Ott meg még nem tartunk, hogy küldhessünk haza, pedig az mindennél fontosabb lenne. Úgy szeretnénk már ajándékcsomagokat küldözgetni, meg repjegyet, meg ezekhez hasonlókat.
Türelem, most kezdünk beindulni.
Nekem csomóan mondtátok, akik tapasztaltabbak vagytok, hogy az első fél év pokol.
Igen, az első fél év pokol. A honvágy néha elviselhetetlen, nagyon hiányzik mindenki, család, barátok, megszokott dolgok. Nehéz megszokni, hogy orrba-szájba kapod az angolt, na de még ha csak azt kapnád! Minden van itt. Lengyel, litván, lett, orosz, arab, török, indiai, na meg a bennszülöttek, ala brit, ír, skót. Mindenki más akcentussal nyomja. Nem könnyű alkalmazkodni. Nem könnyű mindegyiket megérteni. Nekem spec az indiaiakkal sok problémám van a megértéskor. Mondjuk a bennszülöttekkel sem könnyebb.
Van ám litván barátunk. :) Kajus. Neki nagyon sokat köszönhetek az angolom fejlődésében, gyakorlatilag az első ember volt, akivel kötetlenül tudtam kommunikálni, poénkodni, mélyet beszélgetni. Olyan dolgok derültek ki a nyelvtudásomról, amik eddig jó mélyen el voltak rejtve. :-)
Tominak van egy lengyel munkatársa (valójában rohadt sok lengyel, litván, meg orosz munkatársa van), Marius barátságos fickó, talán végre le is tudunk vele ülni sörözni. Érdekes, hogy én a mostani munkahelyemen bírom a lengyeleket. Mint kiderült, ők is engem. A minőségellenőr lány, Monika, őt imádom. Pörgőd, mókás, látványosan nagyon jó lelkű.
Tudom, hogy a parasztság nem nemzetfüggő. Onnan is tudom, hogy elkeserítő mennyiségben találkozunk olyan honfitársainkkal, akik nem emelik a magyarok jó hírét... ebbe ne is menjünk bele, mert sírhatnékom van a gondolattól, hogy (tisztelet a kivételnek) mennyire nem vagyunk összetartó nemzet. Azt gondolnád, hogy kijössz, és segítetek egymásnak, hogy megpróbáljátok támogatni egymást, de a valóságban az egymás alá tétel sokkal jellemzőbb. Nem adjuk fel a reményt, vannak olyanok is, akikkel össze tudunk tartani, mert lehet velük. Csak azt mondom, hogy rohadtul egocentrikus, primitív honfitársaink is jó számban fellelhetők errefelé.
Na, de amiért felhoztam a témát, az egyik kolléganőm. Egyem a kis szívét, lett. Nem is azzal van ám a probléma, hanem a mentalitásával. Amolyan "én négy éve itt dolgozom, fasza, hipergyors, sztachanov állat vagyok, legyél olyan gyors, mint én, mert ha nem, leüvöltöm a fejed wazze!"-jellemű ember. Nos, amikor az ominózus fejleüvöltés megtörtént, három órácskát pityeregtem, majd végül tiszta fejjel megkértem a managert, hogy hívjon helyettem mást. Kiderült, hogy annál jobban csípnek, minthogy egy ilyen balhés hölgyemény (s akkor még finom voltam) miatt megváljanak tőlem. (ezer hála a lovely polish csajoknak) Az a lényeg, hogy felvettem a kesztyűt. Nem bántom a nőt, nem gonoszkodom senkivel, korrekt vagyok, mert minden rohadt jó szándékú mondattal, és nyeléssel a nemzetemet is képviselem, nem csak magamat. Ha rólam lenne szó, akkor... hát, többnyire ismertek. :-D
A britek. Ó, az imádni való britek! Szívből szeretem őket.
Nagyon türelmesek és toleránsak, legalábbis látszatra, a látszat nekem bőven elég. Mármint, ha abból indulok ki, hogy otthon mi megy, akkor le a kalappal, hogy így elviselik a bevándorlókat. Hallottam már rémhíreket, hogy ezt meg azt megverték stb., de a végén kiderült, hogy azért, mert hogy lengyel. Na jó, de én a személyimmel tudom csak igazolni, hogy magyar vagyok. :-D
A munkahelyen a brit nőt és a férfiakat nagyon szeretem, lehet velük hülyéskedni meg mosolyogni, ha jó kedved van, átveszik, ha jó a kedvük, az keményen ragadós.
Van már idekint gitárosom is, James, aki amellett, hogy ügyes, még szerethető is. :-) Első találkozásunkkor olyan jót röhögtem, mert egyből a Beatles jutott eszembe a fejéről. :-D Nagyon kedves, sokat segít, kijavít, megfogtam vele az Isten lábát. Megbeszéltük, hogy a zenekar többi tagját is úgy szedjük össze, hogy én legyek az egyetlen "idegen". :-D Csajok, lehet irigykedni és nyálcsorgatni, hogy körbe leszek véve dögös brit csávókkal. :-D Muha-haha-ha. :-D Egyébként csupa sikerélmény a srác, múlt szombaton például el tudtam neki angolul magyarázni az Oidipusz-komplexus lényegét... azért valljuk be, hogy az már azért nem gyenge. :D
Tomi rengeteget alkot. :-) Nagyon változásokon mentünk át, nem is tudom, hogy milyen lesz otthon. Lehet, hogy ti észre sem fogjátok venni, de az is lehet, hogy idegenek leszünk számotokra, ez persze csak akkor fog kiderülni, ha végre haza jutunk. Maradjunk még Tominál. Pár hete a városban barangoltam, amikor találtam egy boltot, ahol felfigyeltem egy Creative Northants nevű oldalra. Megnéztük, feliratkoztam a hírlevelükre. Rengeteg pályázat van meghirdetve. Nem azt mondom, hogy pik-pakk befuthatsz, ha művész vagy, de egy kis kitartással és szerencsével, na meg kellő elszántsággal tudsz lépéseket tenni, hogy művészileg elfogadható legyél. Nehéz az uram menedzselése, érthető, mert nem tudok még olyan folyékonyan angolul dumálni, mint amennyire szeretnék. (a meló sokat segít ebben mindkettőnknek) Viszont a hírlevélnek hála, Tomi talált egy igen szimpatikus felhívást. Olyan művészeket keresnek, akik egy üzlet egyik üres falára összedolgozva egy northamptoni látképet csinálnának. Ez kb. azt jelenti, hogy különböző nevezetes helyeket kéne rajzolniuk/festeniük. Tomi írt, s láss csodát, jött is a visszajelzés, hogy lesz egy megbeszélés. Több, mint 80-an jelentkeztek, szóval még nem tudjuk, hogy milyen módon fognak szelektálni, de nagyon örülünk a lehetőségnek, szorítsatok, hogy összejöjjön a dolog. Nem kis referencia lenne ez.
Aztán gondolkoztunk a jövőt illetően is. Én maradok egyelőre a fotózás elképzelésénél, mert itt elég sok fantáziát látok, s még annál is több lehetőséget, hogy érdemben el tudjak végezni valamilyen tanfolyamot. Szakmában is gondolkozom, de még nem tudtam eldönteni, hogy merre. Nehéz, mert nekem a tanírás nagyon a szerelmem lett. Szerintem nem voltam rossz pedagógus, s ahogy a gyerekek vissza-visszajeleznek, írogatnak nekem, ez a gondolat csak megerősítést nyer. Szóval így új szakmát választani erősen öngyilkos dolog. Biztos, hogy megtalálom a helyemet, csak idő kell hozzá. Egyelőre jó az, amit csinálok.
Viszont egy nagyobb szabású dologban is gondolkozunk, mégpedig, hogy nyitunk egy tetoválószalont. Egyelőre még instabil elképzeléseink vannak ezzel kapcsolatban, de Tomi lelkes a gondolattól, s én (ha tetoválni nem is fogok, de) minimum a bőröm egy bizonyos százalékával szívesen hozzájárulnék a törekvéshez. Itt mindenki varrat. Abból van kevesebb, aki nem varrat. Van összesen 2 vagy talán 3 szalon, belefér a dolog. Mellékes jövedelemforrásnak mindenképp.
Amint látjátok, tervek vannak.
Egyelőre ennyi minden jutott eszembe.
Megvagyunk, élünk.
Fogok még írni, de lehet, hogy ahhoz megint fél évre lesz szükség.
Fél év minimum kell, hogy elindulj, de az igazi megmérettetés akkor kezdődik, amikor munkába állsz, s szembesülsz dolgokkal.
Azt még hozzá kell tennem, hogy sosem néztem le a kétkezi munkát. Tényleg soha. Viszont az egy nagyon érdekes tapasztalat, amikor elvileg értelmiségiként beállsz a szakmunkás sorba, vagy még oda sem, mert csak egy szaros ügynökség által közvetített nulla vagy, s megjelenik az angol elit, akik mondjuk csekkolják, amint épp a warehouse egyik felét takarítod. Nem is tudom megmagyarázni. Tudod, hogy nem vagy kevesebb náluk, hogy a tudásod alapján igenis magas helyen vagy, s most csak tanulócipőben vagy. Viszont valahol mélyen megalázó a dolog. Ha azon az érzésen túl tudsz jutni, akkor vagy egyenesben. Amikor felfogod, hogy ez inkább egyfajta alázat tanulás, mikor nem nézed le magadat azért, hogy nem az agyadat, hanem az két kezedet használod, na akkor beértél egy bizonyos célegyenesbe. Persze ez csak részcél. Viszont bennem valami gyökeresen változik ezek miatt a tapasztalatok miatt.
Minden nap arra gondolok, hogy ezt hogyan is tanítanám meg a gyerekeknek, hogyan vihetném bele az oktatásba. Lehet, hogy hiú ábrándokat ringatok, nem érdekel. Lehet, hogy többet nem fogok tanítani hagyományos keretek között, de ha így kell lennie, hát legyen így. Hozzá teszem, s nem egóból, hogy ezzel az oktatás is veszít, nem csak én. :-D
Na, de komolyan. Elnézem Tomit, s nem csak szeretem, mint páromat, hanem tisztelem. Tisztelem, mert nem csak engem visel el, hanem hatalmas energiákat fektet abba, hogy jobb legyen az életünk, hogy változzanak a dolgok valamilyen irányba. Hihetetlen kitartó, s eddig is tiszteltem, de teljesen más okokból. Jó érzés, hogy ilyen mély tiszteletet is tudok iránta érezni. Kezdem magamat is tisztelni.
Legfőképpen az édesanyáinkat/édesapáinkat tisztelem, a nagyanyáinkat/nagyapáinkat, s a húgunkat/öcséinket. Szüleink és nagyszüleink iszonyat respect melót csináltak végig egyetlen rinya nélkül, s iszonyat tiszteletet érzek emiatt. Arról nem beszélve, hogy ez csomó erőt ad. A saját nevemben beszélve a húgom maximális tiszteletet érdemel, hogy napi 13 órákat tolta/tolja a vendéglátást. Megbolondulnék annyi embertől.
Viszont tény, hogy nem csak a szellemünket, de a fizikumunkat is képesek vagyunk tisztelni. Ez baromi fontos dolog.
Erre mondtam, hogy változunk... :-)
Fogok még írni, ígérem.
Legyetek jók!
2012. szeptember 12., szerda
Sushi királynő, avagy máris 26?
Elég csúnya felhők vannak fölöttünk, de hiszen ti is olvastátok.
Ma reggel azzal az érzéssel ébredtem, hogy boldog vagyok a tudattól, hogy egész napos Pannira vigyázás következik, mert minimális mennyiségű időm lesz azon filózni, hogy vénülök.
Tegnapelőtt már elrendeztem a facebook-ot, elrejtettem a születési dátumot, hogy lehetőleg minimumra csökkentsem a szívszakadási együtthatót. Szakadt nekünk az mostanában eleget.
Nem az volt a lényeg, hogy csak azok érjenek utol, akik tényleg gondolnak rám, nem egy teszt volt arra, hogy kinek jobb a memóriája. (Meglepően sokaknak egyébként. :-D) Egyszerűen úgy gondolom, hogy két nappal a párom édesapjának temetése előtt nem nagyon kéne ugrabugrálni, meg magamat fényeztetni... nincs is mire fel.
Ma hajnalban azért Tomi még lefekvés előtt meglepett (tudván, hogy eleve hogyan viszonyulok a születésnapomhoz) egy csomag Pilóta keksszel, egy Hell energiaitallal és egy piros öngyújtóval. Zokogtam. Egy kis Magyarország, egy kis nosztalgia, egy kis szükségletkielégítés.
Annak örültem, hogy neki fontos ez, hogy ő itt van mellettem, s hogy én itt lehetek mellette... no meg azért is, mert tudtam, hogy mi vár csütörtökön.
Este hazajöttünk, Krisztián felpattant és elviharzott a konyhába. Megszoktam, hogy főz, engem nagyon nem enged oda, de olyan ügyes, s látszik, hogy örül neki... mi meg Krisztiánnak örülünk.
Szóval mikor elkészült, berobbant a szobába egy nagy tányérral, amin volt sült krumpli, baconszalonnás húsi, saláta... nekem pedig még sushi is! Annyira megörültem, hogy komolyan csillagokat láttam! S még egy üveg pezsgőt is kaptam, amit békésen elszopogattunk Chihiro-nézegetés közben.
Szóval én tudom, hogy nem ez a legszebb nap az évben, s nem a legjobb időszakunk.
Tenger a gond, tenger a fájdalom, de most volt egy pici öröm, egy pici nyugalom-sziget, s ezt Tominak és Krisztiánnak köszönhetem. (Kajus is beszállt idővel a mókába.) S az itteni barátaink is gondoltak rám. (Baba és Antika telefonjának külön örültem.)
Nekem ez többet jelentett, mint 300 értesítés facebookon.
Viszont tényleg köszönöm, hogy gondoltatok rám... nagyon hiányoztok!
Tomi holnap megy haza... kedden jön. Nagyon ügyesnek kell lennem addig.
26 évesen már nem nagyon siránkozhatok mindenféle hülyeségen... hajaj... :)
Ma reggel azzal az érzéssel ébredtem, hogy boldog vagyok a tudattól, hogy egész napos Pannira vigyázás következik, mert minimális mennyiségű időm lesz azon filózni, hogy vénülök.
Tegnapelőtt már elrendeztem a facebook-ot, elrejtettem a születési dátumot, hogy lehetőleg minimumra csökkentsem a szívszakadási együtthatót. Szakadt nekünk az mostanában eleget.
Nem az volt a lényeg, hogy csak azok érjenek utol, akik tényleg gondolnak rám, nem egy teszt volt arra, hogy kinek jobb a memóriája. (Meglepően sokaknak egyébként. :-D) Egyszerűen úgy gondolom, hogy két nappal a párom édesapjának temetése előtt nem nagyon kéne ugrabugrálni, meg magamat fényeztetni... nincs is mire fel.
Ma hajnalban azért Tomi még lefekvés előtt meglepett (tudván, hogy eleve hogyan viszonyulok a születésnapomhoz) egy csomag Pilóta keksszel, egy Hell energiaitallal és egy piros öngyújtóval. Zokogtam. Egy kis Magyarország, egy kis nosztalgia, egy kis szükségletkielégítés.
Annak örültem, hogy neki fontos ez, hogy ő itt van mellettem, s hogy én itt lehetek mellette... no meg azért is, mert tudtam, hogy mi vár csütörtökön.
Este hazajöttünk, Krisztián felpattant és elviharzott a konyhába. Megszoktam, hogy főz, engem nagyon nem enged oda, de olyan ügyes, s látszik, hogy örül neki... mi meg Krisztiánnak örülünk.
Szóval mikor elkészült, berobbant a szobába egy nagy tányérral, amin volt sült krumpli, baconszalonnás húsi, saláta... nekem pedig még sushi is! Annyira megörültem, hogy komolyan csillagokat láttam! S még egy üveg pezsgőt is kaptam, amit békésen elszopogattunk Chihiro-nézegetés közben.
Szóval én tudom, hogy nem ez a legszebb nap az évben, s nem a legjobb időszakunk.
Tenger a gond, tenger a fájdalom, de most volt egy pici öröm, egy pici nyugalom-sziget, s ezt Tominak és Krisztiánnak köszönhetem. (Kajus is beszállt idővel a mókába.) S az itteni barátaink is gondoltak rám. (Baba és Antika telefonjának külön örültem.)
Nekem ez többet jelentett, mint 300 értesítés facebookon.
Viszont tényleg köszönöm, hogy gondoltatok rám... nagyon hiányoztok!
Tomi holnap megy haza... kedden jön. Nagyon ügyesnek kell lennem addig.
26 évesen már nem nagyon siránkozhatok mindenféle hülyeségen... hajaj... :)
2012. szeptember 9., vasárnap
Tragédia
Hajni mindent korrektül leírt eddig az utazásunkkal, élményeinkkel kapcsolatban, így nem éreztem szükségét annak, hogy én is írjak ide, hiszen nagyjából ugyanazokon mentünk keresztül, vagy az én nevemben is beszélt, most azonban egy váratlan esemény miatt nekem is meg kell szólalnom.
Amikor egy jobb élet reményében nekiindultam ennek a nagy kalandnak, akkor próbáltam felkészíteni magamat, magunkat az esetleges akadályokra, veszélyekre is a lehetőségeken kívül. A legrosszabb az volt, amikor számba kellett vennem azt is, hogy talán némelyik családtagomat nem látom többé így igyekeztem tőlük is méltó módon elbúcsúzni. Most pont ez igazolódott be, amikor alig három héttel a kinn tartózkodásunk után kaptam a hírt, hogy édesapám eltávozott. Nyilván akármennyire is próbálhat erre felkészülni előre az ember, ez a hír teljesen felforgathatja a dolgok működését és megváltoztathat mindent. Egy ilyen fájó dologra ráadásul nem is lehet felkészülni igazán.
Apám viszont felkészült erre valószínűleg, így meg is hagyta az otthoniaknak, hogy ha ez bekövetkezik, nekem ne szóljanak, hadd tegyem a dolgom itt kinn és ez ne zavarjon meg benne. Amíg nem sikerült beindítani az itteni életet, ne súlyosbítsuk ezzel is a törekvéseimet. Ilyen ember volt az apám, amióta csak ismerem és nagyon jól tudom, hogy ezzel is csak nekem akart jót, vagy inkább nem akart rosszat. Ő egész életemben példaképem volt és természetben is nagyon hasonlítottunk. Hihetetlenül erős és büszke ember volt, aki megtartotta ígéreteit, soha nem panaszkodott, még a legnagyobb fájdalmak közepette sem és mindig segített, ahol csak tudott még akkor is, ha tisztában volt vele, hogy semmit sem várhat cserébe. Nyilván volt, aki kihasználta ezt, de ő sosem könyörgött senkinek, nem kért szívességet, ha kellett, akkor inkább koplalt, minthogy megalázkodjon mások előtt. Én csak remélem, hogy valamit én is örököltem az ő hihetetlen erejéből és hogy én is meg tudom tartani az elveimet, amíg csak lehet.
De most egy óriási dilemmát is hagyott mindennel együtt, egy nagyon kemény eldöntendő kérdést, amire nem létezik minden szempontból helyes válasz. Az első dolog, amit az ember ilyenkor tesz, hogy hazamegy és lerója tiszteletét a megboldogult előtt, részt vesz az utolsó útján. De mi van akkor, ha az utolsó kívánság az volt, hogy épp ezt ne tegyem? Nagyon jól tudom, hogy mire gondolt, mikor ezt mondta, hiszen ha a helyében lettem volna, akkor ugyanezt mondtam volna és ezt teljesen komolyan is gondolnám. Ráadásul eddig nem sikerült teljesíteni a tervet, így önerőből képtelen vagyok hazajutni. Tehát szívességet kell kérnem, meg kell alázkodnom, amit ő sosem tett és amit én is igyekeztem annyiszor elkerüli, ahányszor csak lehet. Ez így csalás lenne, úgy érzem.
Sokszor voltam már temetésen és mindig úgy éreztem, hogy ez már csak az életben maradtak miatt van, az ő megnyugvásukra, hiszen az érintett személy már egy jobb helyen van. Van egyvalaki, aki beszél róla, aki persze soha életében nem ismerte. Persze azért mégis illik ott lenni és én sem éreztem úgy mindennek ellenére, hogy megengedhetném magamnak, hogy hiányozzak.
Most is úgy érzem, hogy ott a helyem, még ha ezzel apám akarata ellen is cselekszem. Ha nem miatta, akkor a családom miatt, akik mellett ki kell tartanom, ott kell lennem velük a bajban, adnom kell nekik erőt, amit én is úgy kaptam tőlük és persze apámtól. Szóval egy nagyon nehéz döntés után, akár az elveknek is ellentmondva, a családom miatt megpróbálok valahogy hazajutni és még egyszer utoljára elbúcsúzni édesapámtól.
2012. augusztus 27., hétfő
Megkésve (egy hete külhonban)
Először is sajnálom, hogy nem blogolok annyit, de vagy nem érünk rá a gép előtt ülni, vagy egyszerűen semmi kedvünk hozzá.
Ha jól emlékszem, a keddi programokkal zártam a gondolatmenetet.
Megpróbálom sűrítve leírni a lényeget napi szinten egyrészt, hogy emészthető legyen számotokra is, másrészt, hogy ne kapjanak görcsöt az ujjaim. :)
SZERDA:
Reggel jött az SMS egy ismeretlen számról, hogy mit csinálunk ma, majd az aláírás: Andris.
Tomi máris ugrott, hogy hohóóó, ő tudja, hogy ki írta az üzenetet. :) Fel is hívtunk az úriembert, akinek én csak pár munkáját és kislányát, Pannit ismerem látásból. (Éljen a youtube :-))
Andris elvitt minket az egyetemre, ahol is besurranhattunk a különböző műtermekbe. Így esett, hogy elsőként pont a fotós részlegbe jutottunk, ahol éppen munka folyt. Az egyik tanár felöltöztette a modelleket, hogy bemehessünk meglesni a sötét és világos termeket, én totálisan készen voltam. Abban a pillanatban tudtam, hogy nem most szeptembertől, de egy év múlva, ha a körülmények is úgy akarják, hét szentség, hogy beiratkozom oda. :D Az egy dolog, hogy bejojózom, ha tanulásra alkalmas helyet látok, de az angolomon is ez fog a legtöbbet segíteni. :)
Ezt követően (miután megnéztük, hogy min dolgoznak az MA-sok,) elmentünk a piacra annak reményében, hogy Tomi telefonját ki tudjuk üttetni... sikerrel jártunk, még kártyát is szereztünk bele. Tény, hogy nem olyan hiper akciósat, mint az enyém, ugyanis felhívtam húgomat, aztán kemény egy fontot le is vett a kártyámról a rendszer, míg Tomi 15 fontos feltöltéséből maradt 4, miután felhívta anyukáját. Internácionále, kérem, internácionále. :)
Átmentünk végül Andrásékhoz, megismerkedtünk kedves feleségével, Eszterrel, s Pannival, a hercegnőcivel. :D Annyira édes az a kislány, majd' megzabáltam. Feléledve a révületből még segítséget is kaptunk a bankoláshoz. Interneten kitöltöttünk egy lapot, aminek én spec csak a felét értettem, de azt legalább értettem. Végül a kellemes kávézgatás után elindultunk haza.
Este jött a telefon, hogy akkor csütörtökön állásinterjú... örültünk, mint majom a farkának.
CSÜTÖRTÖK:
Nem mondanám, hogy gombóccal a torkunkban ébredtünk, azért én nem voltam nyugodt. Később kiderült, hogy Tomi sem, csak hogy neki van egy óriási előnye hozzám képest... tud angolul... én meg egyre inkább azt érzem, hogy nem. Ami persze nem teljesen igaz, inkább csak részben. Tudom én, hogy csak a mellényem lenne nagyobb, ha meglenne a nyelvvizsgám, tudom én. Viszont azt is tudom, hogy mivel nincs meg, még kisebbnek, még kevesebbnek is érzem magam. Ezt persze csütörtök reggel még nem éreztem ennyire...
Bandi elvitt minket valahova az Isten háta mögé, ahová tényleg csak kocsival jut el az ember, szépen bementünk a módfelett védett kapukon, ahol is egyből a menedzser irodájánál lyukadtunk ki. Vigyorogva nyitott ajtót, hogy
Hyyyyyy, how are you? Nice to meet you! etc.
Ezeket a túlragozott üdvözléseket már én is jól begyakoroltam, itt mindenki túllicitálja a másikat, annyira minden jót kívánnak egymásnak, szóval nem lepődtem meg.
Oké, Krisztián (szintén) nagyon szimpatikus fickó, nem lesz itt kérem semmi baj. Két megtermett pakkot a kezünkbe nyomott, hogy akkor ezeket töltsük ki.
Itt kaptam egy kisebb infarktust, mivel azon kívül, hogy a nevemet, a dátumot és a szignót oda kellett írni, nagyon nem értettem a többit... a többi volt a lényeg (gondolom mondanom sem kell). Olyan kifejezések voltak a lapon, amit életemben nem hallottam, leírva nem is láttam, szóval páni félelemmel konstatáltam, hogy itt biza hasalni fogok. Bandi ott ült velünk szemben, Tomi meg (mint említettem) igen jó angolos, tehát segítettek, hogy mit hova. A betegségeknél nyilván tudtam, hogy mi micsoda, de basszus, hát ez nem nagy érdem, eü-s múlttal még szép, hogy értem... vagy hát a fene se tudja. Az IQ tesztnél sírtam a röhögéstől... és igen, meg tudtam oldani, de talán a 11x11 nem marad meg a kedvenceim között... nem azért, mert Tomi mondta a megoldást, hanem mert rájöttem, hogy stresszesen, csekély angol tudással (ami halálosan frusztráló), s még ragozhatnám, nem a matek megy a legmegfelelőbben. :) Persze sikerült. :)
Azt hittem, hogy ennyi... tévedtem!
Krisztián (maradjunk ennél, persze nem így ejtjük, de lengyel a fiú, talán megbocsát ezért) közölte, hogy most akkor egyesével bemegyünk. Ott, abban a pillanatban majdnem elbőgtem magam. Bandi kint maradt velem, és megnyugtatott, hogy ő sem valami pörfikt angolos, de csak mosolyogni és bólogatni kell... Tomi kijött, örült, én bementem, és mosolyogtam. Onnantól, nagy meglepetésemre, a legtöbb dolgot tökéletesen értettem, amit a drága lengyel akcentusával erőst meg tudott nyomni (na nem kritizálom, félre ne értsetek, felnézek rá, hogy így megy neki a dolog). A kommunikációval baj volt, majd mikor meglátta az előző munkahelyeknél, hogy art and music teacher, akkor rám nézett, s "What the hell?!?!?!" felkiáltással próbált óvatosan rákérdezni, hogy mégis mi a fészkes fenét csinálok én egy warehouse-ban (avagy egy [censored] nagy raktárépületben)... itt Hajnika végre villanthatott, s mondtam neki (pörfikt inglissel, kérem, pörfikt inglissel), hogy hát Magyarországon csináltam a diplomát, de mivel nem jó az angolom, itt, Angliában kb. semmit nem ér. Majd erősítésképpen elismételtem, hogy nem beszélek jól angolul... nagyon kedves volt, megértette. (legalábbis akkor még nagyon úgy tűnt, másnap erre durván rácáfolt)
Túlélve ezen nehéz megpróbáltatásokat, hazamentünk, s vártuk a másnapi csodálatos programot, avagy a tréninget, amit meg kell csinálni ahhoz, hogy raklapokat csomagolhass, hogy békát kezelhess, meg hogy 12 kilós csomagokat emelgethess... mert ennek menete van, kérem... ez nem úgy megy, hogy tudod alapból... s nem is lehetne szorongás mentesen megoldani ezeket a helyzeteket.
Vettünk magunknak munkacipőt, mert az nagyon fontos, csúszásmentes, gumitalpú (télen majd frankón fog jönni), acélbetkós csukát. Itt úgy hívják, hogy steeltoe. Ilyen munkavédelmi csuka, 20font/db. Viszont mondták, hogy sok helyen ezt kérik, szóval jól jön, ha van ilyen. Hát rendben, megvettük.
PÉNTEK:
Tréningre érkezés 10:00. Bandinak hála, eljutottunk oda, ahol a madár sem jár, mondjuk ez legalább Northampton területén van. Beengedtek minket, bejött egy nagyon szimpatikus csaj (aki két pasit úgy elküldött, mint a sicc, mert nem volt steeltoe náluk), aki aztán egészségügyi kiselőadást tartott. Mondanom sem kell, hogy angolul... erőst british beütéssel. Ott még éreztem a csít, olyannyira, hogy a testen csak egyetlen hibám volt... hozzátenném, itt még röhögtem, mert Tominak is pont ugyanennyi volt.
Perfect english - tipp mix = 1:1
Na nem túlzok, tényleg értettem a nagyját, szóval ez nem volt parás... nem köhögöm le a kaját, nem megyek betegen dolgozni (ez persze lehet, hogy bedől, mert nem az a fajta vagyok, aki képes betegen itthon maradni), azért kék a sebtapasz, mert a rózsaszín beleesik a húsba, aztán szépen nézünk ki stb. stb.
Aztán jött Krisztián... óóó, lengyel fenoménok legmagasabbika!
Nincs vele baj... nem is volt, egészen addig, amíg 8 kisfilm, 8 hosszú dia, és sok-sok tört hadarás után kezünkbe nem nyomott egy [censored] újabb tesztet. (Ha tudnátok, hogy ilyenkor milyen nagyon nehéz nem káromkodni egyet írásban!) A teszt úgy lett összerakva, hogy még véletlenül se tudjunk puskázni egymásról, s kaptunk mellé egy olyan lapot, amin bejelölhettük a helyes válaszokat. Nos, volt vagy 9-10 kérdés, persze egyik sem úgy megfogalmazva, ahogy a DVD-ben, illetve a dián volt... de még csak nem is úgy, ahogy ez az édes kis szöszi elmagyarázta, nem... átfogalmazva, mint egy [censored] nyelvvizsgán. Izzadtam, mint a ló, de sikerült bejelölnöm. Valamit még karattyolt a cuki fiú, de mikor meghallottam, hogy negyed óránk van, s erre van egy pár oldalas tesztünk kérdésekkel, én meg azt sem tudom, hogy hogy hívnak és az milyen nyelven van, meg egyébként is, hol a francban vagyok, elkezdtem olvasni, fordítani, karikázni, mint a gép.
Kedves menedzserünk nem szereti az idegi hadviselést, tehát ott helyben kijavította (javítókulcs segítségével - há-há-há, kis lúzer, így nekem is menne) a dogánkat, de előtte még jól lesokkolt. Egyszer csak megszólal, hogy
Hajni, đĐ{đ←¶łł`ł←Íí<}>Đ{đ[ħ<;Đł;[]}äħđ<Đł;Łł}{@ ??? - na, kb. pont ennyit értettem belőle. A lefagyásom következtében Tomihoz fordultam síkideg módjára, hogy MI??? MIT AKAR??? HOGY MONDJAM??? JAAAAAJ!
Toleráns ifjú titánunk ekkor nagyon kedvesen megért, hogy "in english please", mire nagy levegőt véve annyit ki tudtam nyögni, hogy "I don't understand...", tehát nem értem, hogy mit akarsz, kisbogár.
Kiderült, hogy nem írtam az egyik lapról a másik lapra a kódot... na most volt két lap... ha nem az egyik, akkor másik, eleve egyben adtam be a kettőt, tehát mi a probléma? Ekkor már a rugdosós Hajni szintjén voltam, úgyhogy rámutattam a lapra, hogy "That's mine.", s tojtam rá, hogy neki ez kedves-e vagy nem...
Erre nem telik bele fél perc, kihív maga mellé. Abból a cefet kemény 9-10 kérdésből kettő nem volt helyes... mg jó, mivel zsizsizett a szemem a sok idegen kifejezéstől. Meg is lepődtem, hogy csak kettő hibám volt. Egyem a kis szívét, hát megkérdezte tőlem szóban ugyanazt, mégpedig úgy, hogy felolvastam... azt úgy el tudtam neki nyekegni (bár ekkor már bőgtem volna, vagy sikítottam volna... esetleg szaladtam volna onnan kifelé), hogy eleve nem tudtam lefordítani magamnak a kérdést. Akkor már értette, amit előző nap már elmondtam neki nyomatékosan: nem tudok eléggé angolul, de igyekszem. Utána segített, kijavítottam a két hibát, rájött, hogy nem értelmi fogyatékos vagyok, csak a nyelvi tudásomon van még mit csiszolni.
Ez után már semmi izgi nem történt. Lementünk a warehouse-ba, dobozt emelgettünk (megtanultuk, hogy hogyan kell azt jól csinálni), becsavartunk négy egymásra helyezett raklapot, majd hazaengedtek minket.
Csoda volt, én mondom, csoda... utána Tomi alig bírt egy minimális optimizmust belém verni... padlón voltam, az önbecsülésem legaljára értem, pedig nem vagyok hülye.
Szembesültem azzal, amitől féltem, hogy egy utolsó ostobának fogom magam érezni csak azért, mert értem a feladatot, értem a nyelvet, de használni nem tudom... hát van még mit fejlődni.
Nem vágytam másra, csak egy kellemes alkoholtúrára.
Az interjú után valahogyan haza kellett jutnunk. Mivel Bandit már annyi szívességre kértük, hogy orcánkon bőr nem maradt, így megpróbáltunk egy másik alternatívát. Itt, Northamptonon belül azért működik a tömegközlekedés, így találtunk egy buszmegállót, ami bevezetett a városközpontba. Megjött a busz, kellemes, dr. House külsejű úriember nyitott ajtót a csodajárgányon. EMELETES BUSZ VOLT!!! AAAAANNNYIRA KIRÁLY! :D Vicces kedvében volt a sofőrbácsi, szóval közölte, hogy nem szállít utasokat, nagyon sajnálja. (Persze csak annyira vagyok pocsék angolból, hogy ezt spec én értettem, Tomi nem. :D) Felmentünk a busz tetejére, és vihogtunk, mint a hülyegyerekek. De komolyan, mint akik életükben először látnak ilyet... jó, hát félig igaz, életünkben először ültünk ilyenen. (Legalábbis én.) Beértünk a központba (közben forródróton Andris, hogy el ne tévedjünk), ahol aztán Krisztiánnal (ő már a miénk, akit szeretünk, és nem egy menedzser, hanem aranyos) megbeszéltük, hogy találkozunk. Volt időnk a meeting-ig, ellenben a pocakunk jelezte, hogy talán egy minimális táplálékot nem ártana bevinni az arcunkba. :-)
Ennek köszönhetően megtaláltuk a világ legtutibb hamburgerezőjét, ami egyben kávézó is, a kiszolgáló bácsi pedig rekedt, az állkapcsa tipikusan előreugró, és nekem ő lett a kedvencem. :-)
Végül sikeresen hazaértünk, s indultunk is tovább egy gyors itthonlét és ASDA (bolt) után. Grillezősdit tartottunk Andráséknál, ami végül egyáltalán nem grill volt, mivel az eső (gondolom meglepő, de) esett, 5 perces ciklusokban. Úgyhogy benti főzőcske kerekedett a dologból. Olyan kaját rittyentettek a fiúk (többnyire Tomi és Krisztián), hogy könnyeztünk a gyönyörtől. :-)
Ezután belevetettük magunkat az éjszakába... csakhogy a hely, ahová mentünk, csak annyi hangot adott ki magából, hogy "huppááhuppátuccctuccctuccchuppáátuccc", mi pedig pánikba estünk Tomival, szóval sűrű elnézéskérés közepette hazaindultunk.
Természetesen eltévedtünk, de így is éjfél előtt hazaértünk.
Anyu! Ha olvasol, büszke lehetsz rám! Még sosem siettem ennyire haza buliból! :-D
SZOMBAT:
Korai kelés után visszaaludtunk, s később keltünk. :)
Krisz is ébren volt már, beszélgettünk, tunyultunk, s reggeli közben (volt az már ebéd is) megszólalt Tomi telefonja. Kedves szöszi menedzserünk volt, mégpedig azzal, hogy hétfőn még nem kezdünk, de még felhív minket a hét közben, viszont valószínű, hogy a következő hétfőre toldóik a munkakezdésünk. Így természetesen előfordulhat, hogy egyből hét nappal kezdünk, de hát ez ilyen ugye...
Egyik szemünk sír, a másik nevet, Tomival összenéztünk, s konstatáltuk, hogy ez olyan szempontból jó, hogy kiheveri a betegségét (amit azóta én is elkaptam), viszont akkor gatyamadzag össze, s imádkozzunk, hogy hetente fizetnek, mert ha nem, akkor brutális nagy koplalás vár ránk az elkövetkezendőkben.
Szépen összehúztuk magunkat, szóval ne aggódjatok fölöslegesen. :) Nem mi lennénk, ha nem lihegnénk túl egy ilyen helyzetet. :)
Feljöttünk a szobába, beszéltem anyuval skype-on, elkezdtünk valamit nézni, utána már csak arra emlékszem, hogy felébredtünk. Mivel a fiúk megsürgettek (én keltem utolsónak... persze én is aludtam el, de senkit nem érdekel ez az apró részlet), elindultunk sétálni, Krisz megmutatott egy frankó kis kajáldát, aztán (minő meglepetés) eleredt az eső.
Hazaindultunk, fotóztam egy keveset, de még mindig nincs fent Lorándon.
VASÁRNAP:
Jobbára lézengtünk, Tomi panaszkodott a torkára, eléggé ramatyul volt. Köhögött, fájt a torka, benáthásodott. Aztán jött Andris, s a három fiú adogatta egymásnak a focilabdát majd' egy órán keresztül. :)
Komolyan, eddig teljesen ismeretlen oldalait fedezem fel az én uramnak. :) Olyan jó ez ám. :)
Én jobbára depiztem. Beért hozzám a hiányérzet, a honvágy, a kultúrsokk, a minden. Elegem lett mindenből. Mostanában jó szokássá vált nálam, hogy akkor is jó pofát vágok, ha belül megszakadok. Eléggé kemény dolog ez. Persze Tominak mindig és mindent, őszintén. Csak hát ez van... mindenki átmegy egy hasonlón, ha nagyon távolra kerül az anyaföldtől. Ez ilyen, úgy gondolom.
Délután hívott Vica, hogy nincs-e kedvünk kivinni vele az ikreket a játszótérre. Örömmel mentünk. :)
Keddre meg is lett a program, megyünk gyerekvigyázóba.
HÉTFŐ:
Krisz itthon volt. Hogy lehet ez?
Nos, az angoloknál érdekesen alakulnak a munkaszüneti napok. Míg otthon elveszik tőletek, itt az a lényeg, hogy legyen. A tavasz első és a nyár utolsó hétfőjét munkaszüneti napként tartják számon, s ez a mai napunkra esett. Úgy hívják, hogy Bank Holiday.
A fiúk délelőtt pakoltak egy nagyot. Kommunikáltunk végre a litván család egyik tagjával is, Kaius-szal. Hárman vannak a családban, ők laknak legalul. Egy anyuka, s két fia, Kaius 16 éves, ő az idősebbik. :)
Krisszel PS2-ztünk. Ezen kívül boltban voltunk, s egyszer felálltunk enni is.
Ja, meg találtunk két dobozni angol oktató DVD-t. :D Magamévá tettem őket! :D
Egy hete vagyunk itt.
Hiányoztok. Itt még a levegőnek is más íze van.
Persze szerethető... de hát nem otthon. :)
Nekem meg kijött a hörghurutom... mert miért ne. :-/
Most fent vagyunk a szobában, s örülök, hogy végre kimerítő bejegyzést tudtam írni.
Bocsánat, hogy ennyit kellett rá várni! :)
Ha jól emlékszem, a keddi programokkal zártam a gondolatmenetet.
Megpróbálom sűrítve leírni a lényeget napi szinten egyrészt, hogy emészthető legyen számotokra is, másrészt, hogy ne kapjanak görcsöt az ujjaim. :)
SZERDA:
Reggel jött az SMS egy ismeretlen számról, hogy mit csinálunk ma, majd az aláírás: Andris.
Tomi máris ugrott, hogy hohóóó, ő tudja, hogy ki írta az üzenetet. :) Fel is hívtunk az úriembert, akinek én csak pár munkáját és kislányát, Pannit ismerem látásból. (Éljen a youtube :-))
Andris elvitt minket az egyetemre, ahol is besurranhattunk a különböző műtermekbe. Így esett, hogy elsőként pont a fotós részlegbe jutottunk, ahol éppen munka folyt. Az egyik tanár felöltöztette a modelleket, hogy bemehessünk meglesni a sötét és világos termeket, én totálisan készen voltam. Abban a pillanatban tudtam, hogy nem most szeptembertől, de egy év múlva, ha a körülmények is úgy akarják, hét szentség, hogy beiratkozom oda. :D Az egy dolog, hogy bejojózom, ha tanulásra alkalmas helyet látok, de az angolomon is ez fog a legtöbbet segíteni. :)
Ezt követően (miután megnéztük, hogy min dolgoznak az MA-sok,) elmentünk a piacra annak reményében, hogy Tomi telefonját ki tudjuk üttetni... sikerrel jártunk, még kártyát is szereztünk bele. Tény, hogy nem olyan hiper akciósat, mint az enyém, ugyanis felhívtam húgomat, aztán kemény egy fontot le is vett a kártyámról a rendszer, míg Tomi 15 fontos feltöltéséből maradt 4, miután felhívta anyukáját. Internácionále, kérem, internácionále. :)
Átmentünk végül Andrásékhoz, megismerkedtünk kedves feleségével, Eszterrel, s Pannival, a hercegnőcivel. :D Annyira édes az a kislány, majd' megzabáltam. Feléledve a révületből még segítséget is kaptunk a bankoláshoz. Interneten kitöltöttünk egy lapot, aminek én spec csak a felét értettem, de azt legalább értettem. Végül a kellemes kávézgatás után elindultunk haza.
Este jött a telefon, hogy akkor csütörtökön állásinterjú... örültünk, mint majom a farkának.
CSÜTÖRTÖK:
Nem mondanám, hogy gombóccal a torkunkban ébredtünk, azért én nem voltam nyugodt. Később kiderült, hogy Tomi sem, csak hogy neki van egy óriási előnye hozzám képest... tud angolul... én meg egyre inkább azt érzem, hogy nem. Ami persze nem teljesen igaz, inkább csak részben. Tudom én, hogy csak a mellényem lenne nagyobb, ha meglenne a nyelvvizsgám, tudom én. Viszont azt is tudom, hogy mivel nincs meg, még kisebbnek, még kevesebbnek is érzem magam. Ezt persze csütörtök reggel még nem éreztem ennyire...
Bandi elvitt minket valahova az Isten háta mögé, ahová tényleg csak kocsival jut el az ember, szépen bementünk a módfelett védett kapukon, ahol is egyből a menedzser irodájánál lyukadtunk ki. Vigyorogva nyitott ajtót, hogy
Hyyyyyy, how are you? Nice to meet you! etc.
Ezeket a túlragozott üdvözléseket már én is jól begyakoroltam, itt mindenki túllicitálja a másikat, annyira minden jót kívánnak egymásnak, szóval nem lepődtem meg.
Oké, Krisztián (szintén) nagyon szimpatikus fickó, nem lesz itt kérem semmi baj. Két megtermett pakkot a kezünkbe nyomott, hogy akkor ezeket töltsük ki.
Itt kaptam egy kisebb infarktust, mivel azon kívül, hogy a nevemet, a dátumot és a szignót oda kellett írni, nagyon nem értettem a többit... a többi volt a lényeg (gondolom mondanom sem kell). Olyan kifejezések voltak a lapon, amit életemben nem hallottam, leírva nem is láttam, szóval páni félelemmel konstatáltam, hogy itt biza hasalni fogok. Bandi ott ült velünk szemben, Tomi meg (mint említettem) igen jó angolos, tehát segítettek, hogy mit hova. A betegségeknél nyilván tudtam, hogy mi micsoda, de basszus, hát ez nem nagy érdem, eü-s múlttal még szép, hogy értem... vagy hát a fene se tudja. Az IQ tesztnél sírtam a röhögéstől... és igen, meg tudtam oldani, de talán a 11x11 nem marad meg a kedvenceim között... nem azért, mert Tomi mondta a megoldást, hanem mert rájöttem, hogy stresszesen, csekély angol tudással (ami halálosan frusztráló), s még ragozhatnám, nem a matek megy a legmegfelelőbben. :) Persze sikerült. :)
Azt hittem, hogy ennyi... tévedtem!
Krisztián (maradjunk ennél, persze nem így ejtjük, de lengyel a fiú, talán megbocsát ezért) közölte, hogy most akkor egyesével bemegyünk. Ott, abban a pillanatban majdnem elbőgtem magam. Bandi kint maradt velem, és megnyugtatott, hogy ő sem valami pörfikt angolos, de csak mosolyogni és bólogatni kell... Tomi kijött, örült, én bementem, és mosolyogtam. Onnantól, nagy meglepetésemre, a legtöbb dolgot tökéletesen értettem, amit a drága lengyel akcentusával erőst meg tudott nyomni (na nem kritizálom, félre ne értsetek, felnézek rá, hogy így megy neki a dolog). A kommunikációval baj volt, majd mikor meglátta az előző munkahelyeknél, hogy art and music teacher, akkor rám nézett, s "What the hell?!?!?!" felkiáltással próbált óvatosan rákérdezni, hogy mégis mi a fészkes fenét csinálok én egy warehouse-ban (avagy egy [censored] nagy raktárépületben)... itt Hajnika végre villanthatott, s mondtam neki (pörfikt inglissel, kérem, pörfikt inglissel), hogy hát Magyarországon csináltam a diplomát, de mivel nem jó az angolom, itt, Angliában kb. semmit nem ér. Majd erősítésképpen elismételtem, hogy nem beszélek jól angolul... nagyon kedves volt, megértette. (legalábbis akkor még nagyon úgy tűnt, másnap erre durván rácáfolt)
Túlélve ezen nehéz megpróbáltatásokat, hazamentünk, s vártuk a másnapi csodálatos programot, avagy a tréninget, amit meg kell csinálni ahhoz, hogy raklapokat csomagolhass, hogy békát kezelhess, meg hogy 12 kilós csomagokat emelgethess... mert ennek menete van, kérem... ez nem úgy megy, hogy tudod alapból... s nem is lehetne szorongás mentesen megoldani ezeket a helyzeteket.
Vettünk magunknak munkacipőt, mert az nagyon fontos, csúszásmentes, gumitalpú (télen majd frankón fog jönni), acélbetkós csukát. Itt úgy hívják, hogy steeltoe. Ilyen munkavédelmi csuka, 20font/db. Viszont mondták, hogy sok helyen ezt kérik, szóval jól jön, ha van ilyen. Hát rendben, megvettük.
PÉNTEK:
Tréningre érkezés 10:00. Bandinak hála, eljutottunk oda, ahol a madár sem jár, mondjuk ez legalább Northampton területén van. Beengedtek minket, bejött egy nagyon szimpatikus csaj (aki két pasit úgy elküldött, mint a sicc, mert nem volt steeltoe náluk), aki aztán egészségügyi kiselőadást tartott. Mondanom sem kell, hogy angolul... erőst british beütéssel. Ott még éreztem a csít, olyannyira, hogy a testen csak egyetlen hibám volt... hozzátenném, itt még röhögtem, mert Tominak is pont ugyanennyi volt.
Perfect english - tipp mix = 1:1
Na nem túlzok, tényleg értettem a nagyját, szóval ez nem volt parás... nem köhögöm le a kaját, nem megyek betegen dolgozni (ez persze lehet, hogy bedől, mert nem az a fajta vagyok, aki képes betegen itthon maradni), azért kék a sebtapasz, mert a rózsaszín beleesik a húsba, aztán szépen nézünk ki stb. stb.
Aztán jött Krisztián... óóó, lengyel fenoménok legmagasabbika!
Nincs vele baj... nem is volt, egészen addig, amíg 8 kisfilm, 8 hosszú dia, és sok-sok tört hadarás után kezünkbe nem nyomott egy [censored] újabb tesztet. (Ha tudnátok, hogy ilyenkor milyen nagyon nehéz nem káromkodni egyet írásban!) A teszt úgy lett összerakva, hogy még véletlenül se tudjunk puskázni egymásról, s kaptunk mellé egy olyan lapot, amin bejelölhettük a helyes válaszokat. Nos, volt vagy 9-10 kérdés, persze egyik sem úgy megfogalmazva, ahogy a DVD-ben, illetve a dián volt... de még csak nem is úgy, ahogy ez az édes kis szöszi elmagyarázta, nem... átfogalmazva, mint egy [censored] nyelvvizsgán. Izzadtam, mint a ló, de sikerült bejelölnöm. Valamit még karattyolt a cuki fiú, de mikor meghallottam, hogy negyed óránk van, s erre van egy pár oldalas tesztünk kérdésekkel, én meg azt sem tudom, hogy hogy hívnak és az milyen nyelven van, meg egyébként is, hol a francban vagyok, elkezdtem olvasni, fordítani, karikázni, mint a gép.
Kedves menedzserünk nem szereti az idegi hadviselést, tehát ott helyben kijavította (javítókulcs segítségével - há-há-há, kis lúzer, így nekem is menne) a dogánkat, de előtte még jól lesokkolt. Egyszer csak megszólal, hogy
Hajni, đĐ{đ←¶łł`ł←Íí<}>Đ{đ[ħ<;Đł;[]}äħđ<Đł;Łł}{@ ??? - na, kb. pont ennyit értettem belőle. A lefagyásom következtében Tomihoz fordultam síkideg módjára, hogy MI??? MIT AKAR??? HOGY MONDJAM??? JAAAAAJ!
Toleráns ifjú titánunk ekkor nagyon kedvesen megért, hogy "in english please", mire nagy levegőt véve annyit ki tudtam nyögni, hogy "I don't understand...", tehát nem értem, hogy mit akarsz, kisbogár.
Kiderült, hogy nem írtam az egyik lapról a másik lapra a kódot... na most volt két lap... ha nem az egyik, akkor másik, eleve egyben adtam be a kettőt, tehát mi a probléma? Ekkor már a rugdosós Hajni szintjén voltam, úgyhogy rámutattam a lapra, hogy "That's mine.", s tojtam rá, hogy neki ez kedves-e vagy nem...
Erre nem telik bele fél perc, kihív maga mellé. Abból a cefet kemény 9-10 kérdésből kettő nem volt helyes... mg jó, mivel zsizsizett a szemem a sok idegen kifejezéstől. Meg is lepődtem, hogy csak kettő hibám volt. Egyem a kis szívét, hát megkérdezte tőlem szóban ugyanazt, mégpedig úgy, hogy felolvastam... azt úgy el tudtam neki nyekegni (bár ekkor már bőgtem volna, vagy sikítottam volna... esetleg szaladtam volna onnan kifelé), hogy eleve nem tudtam lefordítani magamnak a kérdést. Akkor már értette, amit előző nap már elmondtam neki nyomatékosan: nem tudok eléggé angolul, de igyekszem. Utána segített, kijavítottam a két hibát, rájött, hogy nem értelmi fogyatékos vagyok, csak a nyelvi tudásomon van még mit csiszolni.
Ez után már semmi izgi nem történt. Lementünk a warehouse-ba, dobozt emelgettünk (megtanultuk, hogy hogyan kell azt jól csinálni), becsavartunk négy egymásra helyezett raklapot, majd hazaengedtek minket.
Csoda volt, én mondom, csoda... utána Tomi alig bírt egy minimális optimizmust belém verni... padlón voltam, az önbecsülésem legaljára értem, pedig nem vagyok hülye.
Szembesültem azzal, amitől féltem, hogy egy utolsó ostobának fogom magam érezni csak azért, mert értem a feladatot, értem a nyelvet, de használni nem tudom... hát van még mit fejlődni.
Nem vágytam másra, csak egy kellemes alkoholtúrára.
Az interjú után valahogyan haza kellett jutnunk. Mivel Bandit már annyi szívességre kértük, hogy orcánkon bőr nem maradt, így megpróbáltunk egy másik alternatívát. Itt, Northamptonon belül azért működik a tömegközlekedés, így találtunk egy buszmegállót, ami bevezetett a városközpontba. Megjött a busz, kellemes, dr. House külsejű úriember nyitott ajtót a csodajárgányon. EMELETES BUSZ VOLT!!! AAAAANNNYIRA KIRÁLY! :D Vicces kedvében volt a sofőrbácsi, szóval közölte, hogy nem szállít utasokat, nagyon sajnálja. (Persze csak annyira vagyok pocsék angolból, hogy ezt spec én értettem, Tomi nem. :D) Felmentünk a busz tetejére, és vihogtunk, mint a hülyegyerekek. De komolyan, mint akik életükben először látnak ilyet... jó, hát félig igaz, életünkben először ültünk ilyenen. (Legalábbis én.) Beértünk a központba (közben forródróton Andris, hogy el ne tévedjünk), ahol aztán Krisztiánnal (ő már a miénk, akit szeretünk, és nem egy menedzser, hanem aranyos) megbeszéltük, hogy találkozunk. Volt időnk a meeting-ig, ellenben a pocakunk jelezte, hogy talán egy minimális táplálékot nem ártana bevinni az arcunkba. :-)
Ennek köszönhetően megtaláltuk a világ legtutibb hamburgerezőjét, ami egyben kávézó is, a kiszolgáló bácsi pedig rekedt, az állkapcsa tipikusan előreugró, és nekem ő lett a kedvencem. :-)
Végül sikeresen hazaértünk, s indultunk is tovább egy gyors itthonlét és ASDA (bolt) után. Grillezősdit tartottunk Andráséknál, ami végül egyáltalán nem grill volt, mivel az eső (gondolom meglepő, de) esett, 5 perces ciklusokban. Úgyhogy benti főzőcske kerekedett a dologból. Olyan kaját rittyentettek a fiúk (többnyire Tomi és Krisztián), hogy könnyeztünk a gyönyörtől. :-)
Ezután belevetettük magunkat az éjszakába... csakhogy a hely, ahová mentünk, csak annyi hangot adott ki magából, hogy "huppááhuppátuccctuccctuccchuppáátuccc", mi pedig pánikba estünk Tomival, szóval sűrű elnézéskérés közepette hazaindultunk.
Természetesen eltévedtünk, de így is éjfél előtt hazaértünk.
Anyu! Ha olvasol, büszke lehetsz rám! Még sosem siettem ennyire haza buliból! :-D
SZOMBAT:
Korai kelés után visszaaludtunk, s később keltünk. :)
Krisz is ébren volt már, beszélgettünk, tunyultunk, s reggeli közben (volt az már ebéd is) megszólalt Tomi telefonja. Kedves szöszi menedzserünk volt, mégpedig azzal, hogy hétfőn még nem kezdünk, de még felhív minket a hét közben, viszont valószínű, hogy a következő hétfőre toldóik a munkakezdésünk. Így természetesen előfordulhat, hogy egyből hét nappal kezdünk, de hát ez ilyen ugye...
Egyik szemünk sír, a másik nevet, Tomival összenéztünk, s konstatáltuk, hogy ez olyan szempontból jó, hogy kiheveri a betegségét (amit azóta én is elkaptam), viszont akkor gatyamadzag össze, s imádkozzunk, hogy hetente fizetnek, mert ha nem, akkor brutális nagy koplalás vár ránk az elkövetkezendőkben.
Szépen összehúztuk magunkat, szóval ne aggódjatok fölöslegesen. :) Nem mi lennénk, ha nem lihegnénk túl egy ilyen helyzetet. :)
Feljöttünk a szobába, beszéltem anyuval skype-on, elkezdtünk valamit nézni, utána már csak arra emlékszem, hogy felébredtünk. Mivel a fiúk megsürgettek (én keltem utolsónak... persze én is aludtam el, de senkit nem érdekel ez az apró részlet), elindultunk sétálni, Krisz megmutatott egy frankó kis kajáldát, aztán (minő meglepetés) eleredt az eső.
Hazaindultunk, fotóztam egy keveset, de még mindig nincs fent Lorándon.
VASÁRNAP:
Jobbára lézengtünk, Tomi panaszkodott a torkára, eléggé ramatyul volt. Köhögött, fájt a torka, benáthásodott. Aztán jött Andris, s a három fiú adogatta egymásnak a focilabdát majd' egy órán keresztül. :)
Komolyan, eddig teljesen ismeretlen oldalait fedezem fel az én uramnak. :) Olyan jó ez ám. :)
Én jobbára depiztem. Beért hozzám a hiányérzet, a honvágy, a kultúrsokk, a minden. Elegem lett mindenből. Mostanában jó szokássá vált nálam, hogy akkor is jó pofát vágok, ha belül megszakadok. Eléggé kemény dolog ez. Persze Tominak mindig és mindent, őszintén. Csak hát ez van... mindenki átmegy egy hasonlón, ha nagyon távolra kerül az anyaföldtől. Ez ilyen, úgy gondolom.
Délután hívott Vica, hogy nincs-e kedvünk kivinni vele az ikreket a játszótérre. Örömmel mentünk. :)
Keddre meg is lett a program, megyünk gyerekvigyázóba.
HÉTFŐ:
Krisz itthon volt. Hogy lehet ez?
Nos, az angoloknál érdekesen alakulnak a munkaszüneti napok. Míg otthon elveszik tőletek, itt az a lényeg, hogy legyen. A tavasz első és a nyár utolsó hétfőjét munkaszüneti napként tartják számon, s ez a mai napunkra esett. Úgy hívják, hogy Bank Holiday.
A fiúk délelőtt pakoltak egy nagyot. Kommunikáltunk végre a litván család egyik tagjával is, Kaius-szal. Hárman vannak a családban, ők laknak legalul. Egy anyuka, s két fia, Kaius 16 éves, ő az idősebbik. :)
Krisszel PS2-ztünk. Ezen kívül boltban voltunk, s egyszer felálltunk enni is.
Ja, meg találtunk két dobozni angol oktató DVD-t. :D Magamévá tettem őket! :D
Egy hete vagyunk itt.
Hiányoztok. Itt még a levegőnek is más íze van.
Persze szerethető... de hát nem otthon. :)
Nekem meg kijött a hörghurutom... mert miért ne. :-/
Most fent vagyunk a szobában, s örülök, hogy végre kimerítő bejegyzést tudtam írni.
Bocsánat, hogy ennyit kellett rá várni! :)
2012. augusztus 22., szerda
Rövidke post a meglepettségekről
Haállóóó!
Újra bejelentkezünk.
Az idő még mindig brutálisan szeszélyes, a frontot itt is érezzük, a vérnyomásom meg nehezen bírja az éghajlati körülményeket, egyébként minden a legnagyobb rendben.
No, valahol ott hagytam abba a történetet, hogy leszálltunk a repülővel, s én egyből villantottam a bátorságommal inkább, mint az angolommal.
Ezt követően Lutonon felszedett minket Krisztián, s egy Bandi nevezetű, kedves fiatalember. Ő és a családja itt laktak, de pont az érkezésünk másnapján költöztek át egy másik helyre, nem is olyan messzire.
Bandi, Vica és ikergyermekeik (Baba és Anti) bűbájosak. Vica angol tanár (muha-ha! - szólt Sors bácsi, s Hajnika tapsikolt örömében), Bandi pedig megígérte, hogy beajánl minket a melóhelyén.
Na most oké, hogy megérkeztünk, de ilyenre az első pillanatban gondolni sem mertünk. :)
Persze az első utunk nem haza vezetett, hanem a helyi boltba (ASDA), berombolt a két fiú (Tomi és Krisz), majd kijöttek egy karton sörre hasonlító nedűvel... nem sokáig hittem, hogy sör, mivel felvilágosítottak, hogy ez almabor, amiből nem csak almás van, de nevezzem csak Cidernek (ejtsd: szájder). Mondom, az derék, de vajon milyen az íze? Meg kell vallanom, nem most kezdtem el alkoholt fogyasztani, volt már pár piához szerencsém, de ez túltesz mindenen, olyan finom. Persze, lehet rá mondani, hogy lányoknak való, de az az íz... pillanatok alatt becsókoltam egy üveggel, s csak az mentett meg a totális becsípéstől, hogy Krisztiánunk sütött nekünk finomságot (4%-os alkohol, tehát nem brutál pia, csak ha nem eszik az ember egész nap, akkor elfajulhat a helyzet). Egészen otthon-íze volt, s hát egekbe magasztaltuk a szakács urat. :) Beszélgettünk, aztán szépen eltettük magunkat másnapra.
Kedd reggel jó korán fent voltam... ez igazából mára sem változott, felkelek egyszer háromnegyed hat magasságában, utána 8-ig óránként egyszer, s 8-tól már, ha akarok sem tudok visszaaludni, csak forgolódok és mérgelődöm, hogy basszus, még alhatnék.
Ez van, azért annyira nem sajnálom, hogy nem igényli a szervezetem annyira az alvást. Amikor nagyon kemény idegrendszeri gondok voltak, akkor mást sem tudtam, csak aludni. Ez azért biztató. :)
Lecsámpáztunk, hogy reggeli-ebédeljünk valamit, meg terveztünk egy kisebb városnéző, bevásárló túrát.
Bandiék épp cuccoltak, Tomi besegített a pakolászásban (akkor tudtam nektek blogolni egyet), s aztán ettünk, majd elindultunk felmérni a terepet. Azért annyira nem bonyolult a gyalogos közlekedés. Azért nem rakok ide képeket, mert Lorándon nincsenek fent, Tomi gépéről toltam fel facebook-ra is, szóval elnézést, de még bele kell rázódni ezekbe a dolgokba is. Lehet, hogy egy összefoglaló bejegyzés keretein belül majd feltöltöm a legjobbakat. :) Szóval a gyalogos közlekedés vagy úgy van, hogy átrohansz, ha látod, hogy épp nincs kocsi, vagy úgy, hogy minden gyalogos átkelőnél van lámpa, ami megnyomás után vált át. Nemcsak egy-egy, mint otthon, míg a többi gyalogos nélkül is megállítja az embert.
Nem vagyok autóvezető ember, jogsim sincs, de azt azért fel tudom mérni, hogy ez mennyivel hasznosabb. :)
Óriási parkok vannak itt egyébként. Nem egy, hanem rengeteg! A fű meg olyan zöld, amilyet eddig még nem sűrűn láttam. A fákat minden oldalról belepi a moha, igazi Csodaország ez. A téglaházak még úgy is elbűvölőek, hogy szinte mindegyik ugyanolyan. Tényleg hasonlóak, de mégsem. Érdekes tulajdonságuk, hogy mindegyik inkább felfelé terjeszkedik, nem jellemző, hogy túl szélesek lennének. Lehet, hogy van kevésbé kispolgári ház is, de engem jelenleg nem érdekelnek. :D Nem is tudom mihez hasonlítani. Dombok is vannak, olyan felfelé vezető utakkal, hogy biciklivel számolva egy-másfél hónapon belül kőkemény farral áldana meg az ég. Na meg a tüdőmet is lazán kiköpném. :) Viszont sétálni állati jó dolog.
ASDA:
Bolt. Amolyan nagyobb. Minden van, ami kellhet, s nem is nevezném olyan drágának. Ha olcsón akarsz kajálni, akkor megtalálod az olcsó kajákat. Kicsit olyan, mint otthon a TESCO Express, csak itt olyan is van. :D Önmagában az ASDA nem egy érdekes dolog. Bemész, kosarat veszel, szóval ugyanaz az analógia, jó sokan, sokféle nyelven beszélnek. Aztán eljutsz a pénztárig, s leszakad az arcod. :D Miért? A pénztáros kedves. Előzékeny. Mosolyog. MOSOLYOG!!! BESZÉLGET VELED!!!! Nem letol, nem pofákat vág, nem beszól... én komolyan alig hittem el. :)
Este aztán, mikor Krisz megérkezett a munkából, átmentünk Vicáékhoz, s iszogattunk hazai ízeket, meg ugye Cidert, mert az nálam lassan elmaradhatatlan nedű, elvoltunk a gyerekekkel, csigákat bámultunk.
Tudjátok a hirtelen melón kívül az is meglepett, hogy a teljes elszigeteltség helyett már gyakorlatilag ismerőseink voltak, telefonszámok voltak, tökre meglepődtünk. Befogadtak minket, aztán alig voltunk itt 24 órája. :)
A mai nap megint egy ilyen hosszú bejegyzés lesz... szeretném leírni, de félek, hogy ez nektek is túl sűrű, túl pörgős, nehezen lehet követni, befogadni, s hát elolvasni sem egyszerű, pláne, ahogy ömlengek. :D
Röviden, s kifejtve majd tényleg holnap:
Jártunk a helyi egyetemen, én már szakirányt is választottam magamnak, igény van a pedagógusi tapasztalatomra, megismertem Andrásékat (Zsunak üzenném, hogy Panni tényleg nagyon jó fej kis csaj :D), megküzdöttünk a Sausage-gal (ejtsd: szoszidzs), na, ez külön történet lesz... helyi kolbász, vagy virsli, vagy a franc se tudja, hogy mi, de hogy hús nincs benne, az tuti... jaj, fáj az emléke is. :D Elintéztük a bankot. Ezen kívül ismét vendégségben voltunk, s este hívott Bandi, hogy akkor holnap délután 1-re megyünk állásinterjúra (nektek az Magyarországon délután 2). SZORÍTSATOK!!!
Hardcore meló lesz, mert éjszaka, meg 2 fokos hűtőben pakolás, de hát holt nem érdekli az embert, ha normálisan kereshet. :)
Homenanny képzést is fogok csinálni.
Hétvégente meg valószínűleg fejlesztek.
Sok lesz a dolog, de már várjuk.
A kövi bejegyzésig minden jót nektek! :)
Újra bejelentkezünk.
Az idő még mindig brutálisan szeszélyes, a frontot itt is érezzük, a vérnyomásom meg nehezen bírja az éghajlati körülményeket, egyébként minden a legnagyobb rendben.
No, valahol ott hagytam abba a történetet, hogy leszálltunk a repülővel, s én egyből villantottam a bátorságommal inkább, mint az angolommal.
Ezt követően Lutonon felszedett minket Krisztián, s egy Bandi nevezetű, kedves fiatalember. Ő és a családja itt laktak, de pont az érkezésünk másnapján költöztek át egy másik helyre, nem is olyan messzire.
Bandi, Vica és ikergyermekeik (Baba és Anti) bűbájosak. Vica angol tanár (muha-ha! - szólt Sors bácsi, s Hajnika tapsikolt örömében), Bandi pedig megígérte, hogy beajánl minket a melóhelyén.
Na most oké, hogy megérkeztünk, de ilyenre az első pillanatban gondolni sem mertünk. :)
Persze az első utunk nem haza vezetett, hanem a helyi boltba (ASDA), berombolt a két fiú (Tomi és Krisz), majd kijöttek egy karton sörre hasonlító nedűvel... nem sokáig hittem, hogy sör, mivel felvilágosítottak, hogy ez almabor, amiből nem csak almás van, de nevezzem csak Cidernek (ejtsd: szájder). Mondom, az derék, de vajon milyen az íze? Meg kell vallanom, nem most kezdtem el alkoholt fogyasztani, volt már pár piához szerencsém, de ez túltesz mindenen, olyan finom. Persze, lehet rá mondani, hogy lányoknak való, de az az íz... pillanatok alatt becsókoltam egy üveggel, s csak az mentett meg a totális becsípéstől, hogy Krisztiánunk sütött nekünk finomságot (4%-os alkohol, tehát nem brutál pia, csak ha nem eszik az ember egész nap, akkor elfajulhat a helyzet). Egészen otthon-íze volt, s hát egekbe magasztaltuk a szakács urat. :) Beszélgettünk, aztán szépen eltettük magunkat másnapra.
Kedd reggel jó korán fent voltam... ez igazából mára sem változott, felkelek egyszer háromnegyed hat magasságában, utána 8-ig óránként egyszer, s 8-tól már, ha akarok sem tudok visszaaludni, csak forgolódok és mérgelődöm, hogy basszus, még alhatnék.
Ez van, azért annyira nem sajnálom, hogy nem igényli a szervezetem annyira az alvást. Amikor nagyon kemény idegrendszeri gondok voltak, akkor mást sem tudtam, csak aludni. Ez azért biztató. :)
Lecsámpáztunk, hogy reggeli-ebédeljünk valamit, meg terveztünk egy kisebb városnéző, bevásárló túrát.
Bandiék épp cuccoltak, Tomi besegített a pakolászásban (akkor tudtam nektek blogolni egyet), s aztán ettünk, majd elindultunk felmérni a terepet. Azért annyira nem bonyolult a gyalogos közlekedés. Azért nem rakok ide képeket, mert Lorándon nincsenek fent, Tomi gépéről toltam fel facebook-ra is, szóval elnézést, de még bele kell rázódni ezekbe a dolgokba is. Lehet, hogy egy összefoglaló bejegyzés keretein belül majd feltöltöm a legjobbakat. :) Szóval a gyalogos közlekedés vagy úgy van, hogy átrohansz, ha látod, hogy épp nincs kocsi, vagy úgy, hogy minden gyalogos átkelőnél van lámpa, ami megnyomás után vált át. Nemcsak egy-egy, mint otthon, míg a többi gyalogos nélkül is megállítja az embert.
Nem vagyok autóvezető ember, jogsim sincs, de azt azért fel tudom mérni, hogy ez mennyivel hasznosabb. :)
Óriási parkok vannak itt egyébként. Nem egy, hanem rengeteg! A fű meg olyan zöld, amilyet eddig még nem sűrűn láttam. A fákat minden oldalról belepi a moha, igazi Csodaország ez. A téglaházak még úgy is elbűvölőek, hogy szinte mindegyik ugyanolyan. Tényleg hasonlóak, de mégsem. Érdekes tulajdonságuk, hogy mindegyik inkább felfelé terjeszkedik, nem jellemző, hogy túl szélesek lennének. Lehet, hogy van kevésbé kispolgári ház is, de engem jelenleg nem érdekelnek. :D Nem is tudom mihez hasonlítani. Dombok is vannak, olyan felfelé vezető utakkal, hogy biciklivel számolva egy-másfél hónapon belül kőkemény farral áldana meg az ég. Na meg a tüdőmet is lazán kiköpném. :) Viszont sétálni állati jó dolog.
ASDA:
Bolt. Amolyan nagyobb. Minden van, ami kellhet, s nem is nevezném olyan drágának. Ha olcsón akarsz kajálni, akkor megtalálod az olcsó kajákat. Kicsit olyan, mint otthon a TESCO Express, csak itt olyan is van. :D Önmagában az ASDA nem egy érdekes dolog. Bemész, kosarat veszel, szóval ugyanaz az analógia, jó sokan, sokféle nyelven beszélnek. Aztán eljutsz a pénztárig, s leszakad az arcod. :D Miért? A pénztáros kedves. Előzékeny. Mosolyog. MOSOLYOG!!! BESZÉLGET VELED!!!! Nem letol, nem pofákat vág, nem beszól... én komolyan alig hittem el. :)
Este aztán, mikor Krisz megérkezett a munkából, átmentünk Vicáékhoz, s iszogattunk hazai ízeket, meg ugye Cidert, mert az nálam lassan elmaradhatatlan nedű, elvoltunk a gyerekekkel, csigákat bámultunk.
Tudjátok a hirtelen melón kívül az is meglepett, hogy a teljes elszigeteltség helyett már gyakorlatilag ismerőseink voltak, telefonszámok voltak, tökre meglepődtünk. Befogadtak minket, aztán alig voltunk itt 24 órája. :)
A mai nap megint egy ilyen hosszú bejegyzés lesz... szeretném leírni, de félek, hogy ez nektek is túl sűrű, túl pörgős, nehezen lehet követni, befogadni, s hát elolvasni sem egyszerű, pláne, ahogy ömlengek. :D
Röviden, s kifejtve majd tényleg holnap:
Jártunk a helyi egyetemen, én már szakirányt is választottam magamnak, igény van a pedagógusi tapasztalatomra, megismertem Andrásékat (Zsunak üzenném, hogy Panni tényleg nagyon jó fej kis csaj :D), megküzdöttünk a Sausage-gal (ejtsd: szoszidzs), na, ez külön történet lesz... helyi kolbász, vagy virsli, vagy a franc se tudja, hogy mi, de hogy hús nincs benne, az tuti... jaj, fáj az emléke is. :D Elintéztük a bankot. Ezen kívül ismét vendégségben voltunk, s este hívott Bandi, hogy akkor holnap délután 1-re megyünk állásinterjúra (nektek az Magyarországon délután 2). SZORÍTSATOK!!!
Hardcore meló lesz, mert éjszaka, meg 2 fokos hűtőben pakolás, de hát holt nem érdekli az embert, ha normálisan kereshet. :)
Homenanny képzést is fogok csinálni.
Hétvégente meg valószínűleg fejlesztek.
Sok lesz a dolog, de már várjuk.
A kövi bejegyzésig minden jót nektek! :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)