Utolsó, nagyobb kaliberű megéléseim egyike...

A tegnapi bejegyzés eléggé elmaradt, bocsánat, a netszolgáltatónk úgy döntött, hogy elszáll 24 órácskára.
Van ez így, mondanám, hogy aludtunk is végre, de nem így történt, inkább KETRECHARCOT néztünk a tévében, meg Dr. House-t. :D
Igen, idáig süllyedtünk, mármint nem a House-ig, mert azt eddig is szerettük... a ketrecharc meg... pfff, hát megállapítottuk, hogy ezekkel az emberekkel sem kekeckednénk, ugyanakkor fel tudnánk használni önös céljainkra őket. :D

Ma reggel jó korán ébredtem.
Indulás Szigetújfaluba, utolsó köröm, szerződésbontás aláírása, mesedélelőtt, GYEREKEK.
Sikerült jó néhányukat elcsalni a suli elé, hogy egy utolsó nagy találkozásban vegyünk részt. Örültem, hogy érdekelte őket a sorsunk, még pityeregtem is. Nos, szentimentális napjaimat élem, fogok még bőgni az elkövetkezendő másfél hétben, otthon még nem is voltam...
Hát a gyerekek. Tudod, mikor összeszorul a torkod, mert mindig azt hitted, hogy egyes tanáraid csak blöfföltek, mikor azt mondták, hogy sosem felednek, hogy valami maradandót és örök emlékűt adtál nekik, s végül, ha ugyan erre a pályára lépsz, rádöbbensz, hogy basszus, lehet, hogy volt, aki blöffölt, de jó páran komolyan gondolták azokat a súlyos szavakat.
No, így éreztem magamat egészen pontosan. Többnyire táncosok, de jó, hogy nem csak ők, hanem még a többiek is megtiszteltek a jelenlétükkel. Végignézel rajtuk, s egyszerre lesz tíz tonnányi teher a mellkasodon, egyszerre döfködik késsel a szívedet vagy százan, s valaki konkrétan szorongatja a torkodat. Eközben pedig egyre biztosabb vagy benne, hogy nem feleded őket soha, mert életed azon momentumait adták neked, amire más egyszerűen NEM KÉPES.
Lehetsz te akármilyen tehetséges zenész, szerethetnek kis millióan mondván, hogy a barátaid, lehetsz rohadt sikeres ember, de ha tanítasz, akkor olyat kapsz, amiben keveseknek lehet csak részük.
Bakker, bár értené mindenki, hogy mit mondok!
Anno a középiskolai oföm azt mondta, hogy ő többet nem akar osztályt magának, mert mi voltunk az igaziak... rá egy évre új osztálya volt. Csalódtam. Megtanultam, hogy a felnőttek bizony túloznak néha. Megtanultam, hogy felelősséggel mondunk dolgokat.
Nem mondom, hogy nem akarok másokat tanítani. Pont, hogy akarok, nekik köszönhetem, hogy igazán szerelmes vagyok ebbe a melóba, s a velük töltött idő lesz az, ami erőt fog adni, hogy újra taníthassak. Nem, lehet, hogy nem ebben az országban. Az is lehet, hogy újra tanítok majd tánc és drámát... de csak és kizárólag ezeknek a gyerekeknek köszönhetem, hogy akarom is csinálni még. Nem a felnőtteknek, akikkel együtt dolgoztam (bár mentoromra, aki Csilla, vadul fölnézek, emberileg, szakmailag, élet-ügyileg is mérhetetlen segítséget adott nekem; s immár exfőnökömre is, ki szintén Csilla, nagy örömmel fogok emlékezni, vagy épp Katára, aki annyira aranyos, hogy becsülni fogom érte, míg csak emlékeimben ringathatom... sorolhatnám, nem fogom, mert van olyan is, akit kitakarítok a memóriámból).
Azok az ölelések, amiket ma kaptam, azok a kedves szavak, amiket ők mondtak nekem, nagy erő, nagy felelősség, s most érzem azt, hogy "igen, Hajni, rohadtul megérdemled". :)

Nem tőrrel a szívemben megyek el, hanem erővel, s büszkeséggel, egy megjavított szívvel. :-)

Büszke vagyok rájuk is, magamra is, arra is, ami maradok bennük, s arra, amik ők maradnak bennem.
Remény.

Még 12 nap!