Képosztogatás

Holnap kiülünk a Kopaszi gátra, s Tomi képeit osztogatjuk.

Ezt a bejegyzést nem biztos, hogy nekem kéne írnom, de figyelek.

Tudjátok, ez borzasztóan nehéz lehet... évek munkáit pillanatok alatt elosztogatni, s reménykedni, hogy nagyon vigyáznak majd rájuk az újdonsült gazdik. Felfoghatatlan. 

Mindig csodáltam Tomit, hiszen tényleg, anyagi világ szintjén oda tudta adni másoknak a lelke töredékeit. Most nem csak akarja, de tennie kell. Látom, hogy megviseli, és sajnos ezen nem tudunk változtatni.

El sem tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehet. 

Sokáig úgy gondoltam, hogy az, hogy én éneklek, nem olyan nagy dolog, mert csak bizonyos pillanatokban tudok adni az embereknek, s azokon kívül nem. Ezért picit irigykedtem is Tomira, hogy bezzeg ő csak leül, kirajzolja, ha éppen ajándékot adna valakinek és kész...

Most látom csak, hogy mennyivel nehezebb ez most neki. Én viszem a hangomat, viszem a dalokat... Neki pedig még a rajzolást is újra kell kint kezdenie. Nagyon keveset tudunk csak kivinni magunkkal.

Mindig azt mondta, hogy nem gond, ezeket újra lehet rajzolni. 

Butaság volt elhinni, hogy tényleg nem érdekli.

Néha úgy érzem, hogy képtelen vagyok segíteni neki. Hiába szeretem nagyon, hiába fogom a kezét, valahogy nem tudok érte igazán tenni. Tényleg, tehetetlennek érzem magamat. Kérdőjelek vannak a fejem fölött, mivel tehetek jót, mivel teszek esetleg rosszat... 

Bízom benne, hogy jobban lesz. Most a kis poklában van. Tudom milyen ott lenni, én is megjártam. Türelemmel és megértéssel várok, míg sikerül megoldania a belső békétlenségét.

Minden jó lesz.

Ti pedig, akik kaptok képet, kérlek nagyon vigyázzatok rájuk. Mindegyik egy külön darab egy hihetetlenül különleges emberből.

And this man is so fragile.

Még 17 nap.