Utolsó napok, utazás, érkezés

No, szervusztok! :) Ígéretemhez híven nem jegyeztem be az utolsó napokat.

Ma kedd van.
Az időjárás változó, néhol kisüt a nap, egyébként felhős az ég.
Egyáltalán nincs hideg. :)

Hol is kezdjem?

PÉNTEK:
Tomival felkeltünk, konstatáltuk, hogy túléltük az előző estét, majd (miután randiztunk egyet a főbérlővel) elindultunk Érdre.
Jó volt látni anyuékat, hiszen a fene nem tudja hogy legközelebb mikor találkozhatunk. Még a nagynénéim is ott voltak, nem kis meglepetésemre azért. :) Beszélgettünk, apu főzött gulyáslevest (Tomi is evett belőle, amin én rém' meglepődtem)... fojtogatott végig a gombóc a torkomban, de végül csak akkor tudtam pár csepp könnye hullatni, amikor a húgom felé tartottunk a buszon és anyu már nem látta. Húgommal is jól megnyoszorgattuk egymást, s kaptam egy ígéretet, miszerint október-november környékén meglátogat. :)
Gondolom nem árulok el kis titkot, ha azt mondom, hogy örülnék neki. :)
Miután nehezen, de sikerült leválasztanunk magunkat egymásról húgommal, elindultunk Pestre, de nem haza. Ekultúra.hu-találkozó volt. Ott ült egy marék ember, akiket nagyon szeretünk (s a felhozatal így is hiányos volt), s Móni addig mondta a szép dolgokat, addig kedveskedett, míg el nem bőgtem magam. Egyébként ez valamilyen csodafelütés lehetett, mert utána tényleg kicsit jobban éreztem magam, megkönnyebbültem. Aztán persze a sok búcsúzkodástól még rosszabb lett a közérzetük. Tomin is láttam, én is éreztem, hogy eljönni mindennél nehezebb lesz.

SZOMBAT:
Képosztogatós délelőtt volt, amikor is én fogtam magam és aludtam vagy fél 11-ig, mert úgy döntött a szervezetem, hogy képtelen mozdulni. Közben voltak páran képeket válogatni, Zsu pedig egy bögre kávéval ébresztett, amihez levelet is kaptam, s tudni kell, hogy a világ legfinomabb kávéját csinálja.
Léna és Karcsi épp ott voltak, s elvittek minket kocsival Ceglédre. A dolog olyan jól jött össze, hogy nem csak vittek, de hoztak is minket, s  közben ott is maradtak. :) Elterelték a figyelmünket. No, Tomi anyukájáva is megbeszéltük, hogy vigyázunk egymásra, elgyötört arcú kedvesembe pedig próbáltam erőt csöpögtetni. Mondjuk jó kérdés, hogy honnan. Lénáék sokat segítettek.
Délután aztán útnak indultunk könnyes szemmel, hogy hazajussunk, s elmenjünk még egy utolsó zenélni. Sajnos nem úgy alakult a dolog, hogy tudjak zenélni... viszont találtam pár mókás figurát, akikkel könnyedén nyomtunk egy Whole lotta-t. Viszont nem éreztük a bulihangulatot, mint általában. Inkább csak ültünk, röhögtünk, idegeskedtünk egy-két emberen, beszélgettünk, s magunknak voltunk.
Ilyen formán inkább elindultunk haza, ami erősen vadra sikeredett, mert nekünk ittasan muszáj betérnünk még a mekibe... kötelező. :D
Hazakeveredtünk, s megvolt az utolsó nagy Sajtcsaládi együtt alvás. :)

VASÁRNAP:
Felkelés után úgy gondoltuk, hogy mi akkor nem maradunk otthon, ahol egyébként is áll a minden, szóval útnak indultunk a Gellért-hegyre. Felmentünk, ledöglöttünk a parkban, közben fagyiztunk egy jót, igazi chillout hangulat volt. Hintáztunk, Tomi és Zsu ittak rumos kólát, én is próbáltam, de a gyomrom nemleges reakciót adott.
Hazafelé hajókáztunk egyet, ala BKV. :)
Este átjött a Balogh család, beszélgettünk, elköszöntünk, elindultak haza, Hajnika bőgött egy sort, mert miért ne.
Hajnali 5-ig pakolásztunk. Alig bírtunk lefeküdni aludni.

HÉTFŐ:
5 órányi alvás után konstatáltuk, hogy eljött a nap, amire vártunk vagy épp nem vártunk, mindenesetre sok dolgunk van még. Összepakoltuk a cuccaink maradékát, közben kiakadtunk, hogy túl nehéz lesz a bőrönd, nem fogja elbírni a ruhákat, meg semmit.
Nagy nehezen, gyászos hangulatban elindultunk a reptérre.
Odaérve rácsodálkoztam, hogy "jéééé, REPÜLŐŐŐK", de hát jófajta szefosnál hogy is lehetne ez másként? :D A becsekkolásig volt még idő, s összefutottunk Tomi egyik ismerősével is.
A táskáink végül nem voltak nehezebbek az elvártnál, ellenben röhögtünk egy sort, hogy még azért tudtunk volna mit pakolni beléjük. :) Utólag persze mindig okos az ember.
Zsutól nagyon nehéz volt elszakadni. Megölelgettük egymást, de nem engedtem el valami szívesen, jó adagot bőgtünk is, most is könnybe lábad a szemem, ha erre gondolok. Nem valami frankó dolog ez ám. A tudat, hogy Zsu nem jön be azon az istenverte ajtón, nem mondja, hogy "Szia Hajnicsi, szia Tomapa!", nem röhög fel, ha hülye hangot adok ki magamból, nem takartunk, nem főzünk együtt... itt a hiányérzet az egyetlen dolog, ami gyilkol és mérgez...
Semmi extra nem volt ez után, levettünk mindent, átvilágítottak mindent, nem találtak semmit, amibe beleköthettek volna. Ettünk egy kis majszolni valót, aztán elindultunk a buszhoz... egyébként röhej, hogy milyen bevásárló csarnok van a busz és a check in között.
Na, a busz... az a másik, amit nem értek, hogy miért van ott. Szóval az az egy megállónyi, amit vitt, igazából gyalogosan is könnyen megtehető lett volna. Jó, nyilván biztonsági okokból, de ez annyira mókás. :)
Repülőgép... egyetlen olyan élményünk, ami egyszerre volt állati és tök pocsék. Pocsék volt, mert annyira rendesek voltak az emberek, hogy Tomi hátulról a második sor közepére tudott leülni, én meg a középső vészkijárat előtt kicsivel, szintén középen egy sipogós brit nyanya, meg egy izomagyú nem tudom, milyen nemzetiségű közé. Jó volt, hogy mindenki angolul dumált, csak mondjuk ez pont egy olyan élmény volt, amit nem egyedül akartam átélni. A repülés egy isteni dolog amúgy. Még akarok ilyet, mert baromi jó érzés. Egyetlen ijesztő momentum az volt, hogy egyszer csak be kellett kapcsolni az öveket, mert egy viharzónán mentünk át... na ott volt egy erős halálfélelem bennem. Komolyan. Az nagyon ijesztő volt. :) Gyorsan vége lett. :)

Leszállás.
Gyerekek, akárki akármit mond, tök ugyanolyan a repülőtér, csak minden angolul van kiírva és a hangosbemondóból is angol néni szól. Ennyi.
Na meg az, hogy az alkalmazottak olyanok, mint a filmekben.
Meg a brit nénik olyanok, mint a tipikus angol filmekben a tipikus hegyesorrú nénik... mindegyik egy McGalagony. :D Most tényleg nem viccelek. :D
A buszok brutálisan jól néznek ki kívülről.

Itt szeretnék megjegyezni valamit, amire szerintem méltán vagyok büszke.
Tudják, akik tudják, de Tomi tud angolul, én meg nyekergek. :D No, megláttam egy shopot a kijáratnál, kiszedtem Tomi kezéből a pénztárcáját, majd rohantam a pult mellé, leemeltem egy Pay & Go kártyát (ez kinti SIM-kártya, az a lényeg, hogy egy font a kártya és akkor minimum 15 fonttal töltheted), majd szépen leraktam a pultra. :)
Köszöntem, hogy gúdívning, mire jött a gúdívning, s a bácsi ekkor olyan csúnyákat mondott, hogy már-már úgy éreztem, hogy anyámat szidja. Erre megkérdezte, hogy háómácsmáni... mondom, JAAAA, HOGY AAAAAZ! Oldalra néztem, kikapartam agyam egyik rejtett szegletéből a választ, majd szépen vigyorogva mondtam, hogy fiftín páúnd plíz! ÉS FELTÖLTÖTTE. :D Kaptunk 15 fontos, feltölthető Pay & Go kártyát, amit én vettem meg, akkora lett a mellényem, hogy el nem bírjátok képzelni... holott semmi extrát nem csináltam. :D

Megérkezésünket, képeket, első northamptoni lépéseinket a következő bejegyzésben taglalom, mert már nagyon sétálhatnékunk van. :) Meg a bejegyzés is hosszú lesz.

Addig is gúddéjevribádi! :D