Megkésve (egy hete külhonban)

Először is sajnálom, hogy nem blogolok annyit, de vagy nem érünk rá a gép előtt ülni, vagy egyszerűen semmi kedvünk hozzá.

Ha jól emlékszem, a keddi programokkal zártam a gondolatmenetet.

Megpróbálom sűrítve leírni a lényeget napi szinten egyrészt, hogy emészthető legyen számotokra is, másrészt, hogy ne kapjanak görcsöt az ujjaim. :)

SZERDA:
Reggel jött az SMS egy ismeretlen számról, hogy mit csinálunk ma, majd az aláírás: Andris.
Tomi máris ugrott, hogy hohóóó, ő tudja, hogy ki írta az üzenetet. :) Fel is hívtunk az úriembert, akinek én csak pár munkáját és kislányát, Pannit ismerem látásból. (Éljen a youtube :-))
Andris elvitt minket az egyetemre, ahol is besurranhattunk a különböző műtermekbe. Így esett, hogy elsőként pont a fotós részlegbe jutottunk, ahol éppen munka folyt. Az egyik tanár felöltöztette a modelleket, hogy bemehessünk meglesni a sötét és világos termeket, én totálisan készen voltam. Abban a pillanatban tudtam, hogy nem most szeptembertől, de egy év múlva, ha a körülmények is úgy akarják, hét szentség, hogy beiratkozom oda. :D Az egy dolog, hogy bejojózom, ha tanulásra alkalmas helyet látok, de az angolomon is ez fog a legtöbbet segíteni. :)
Ezt követően (miután megnéztük, hogy min dolgoznak az MA-sok,) elmentünk a piacra annak reményében, hogy Tomi telefonját ki tudjuk üttetni... sikerrel jártunk, még kártyát is szereztünk bele. Tény, hogy nem olyan hiper akciósat, mint az enyém, ugyanis felhívtam húgomat, aztán kemény egy fontot le is vett a kártyámról a rendszer, míg Tomi 15 fontos feltöltéséből maradt 4, miután felhívta anyukáját. Internácionále, kérem, internácionále. :)
Átmentünk végül Andrásékhoz, megismerkedtünk kedves feleségével, Eszterrel, s Pannival, a hercegnőcivel. :D Annyira édes az a kislány, majd' megzabáltam. Feléledve a révületből még segítséget is kaptunk a bankoláshoz. Interneten kitöltöttünk egy lapot, aminek én spec csak a felét értettem, de azt legalább értettem. Végül a kellemes kávézgatás után elindultunk haza.
Este jött a telefon, hogy akkor csütörtökön állásinterjú... örültünk, mint majom a farkának.

CSÜTÖRTÖK:
Nem mondanám, hogy gombóccal a torkunkban ébredtünk, azért én nem voltam nyugodt. Később kiderült, hogy Tomi sem, csak hogy neki van egy óriási előnye hozzám képest... tud angolul... én meg egyre inkább azt érzem, hogy nem. Ami persze nem teljesen igaz, inkább csak részben. Tudom én, hogy csak a mellényem lenne nagyobb, ha meglenne a nyelvvizsgám, tudom én. Viszont azt is tudom, hogy mivel nincs meg, még kisebbnek, még kevesebbnek is érzem magam. Ezt persze csütörtök reggel még nem éreztem ennyire...
Bandi elvitt minket valahova az Isten háta mögé, ahová tényleg csak kocsival jut el az ember, szépen bementünk a módfelett védett kapukon, ahol is egyből a menedzser irodájánál lyukadtunk ki. Vigyorogva nyitott ajtót, hogy
Hyyyyyy, how are you? Nice to meet you! etc.
Ezeket a túlragozott üdvözléseket már én is jól begyakoroltam, itt mindenki túllicitálja a másikat, annyira minden jót kívánnak egymásnak, szóval nem lepődtem meg.
Oké, Krisztián (szintén) nagyon szimpatikus fickó, nem lesz itt kérem semmi baj. Két megtermett pakkot a kezünkbe nyomott, hogy akkor ezeket töltsük ki.
Itt kaptam egy kisebb infarktust, mivel azon kívül, hogy a nevemet, a dátumot és a szignót oda kellett írni, nagyon nem értettem a többit... a többi volt a lényeg (gondolom mondanom sem kell). Olyan kifejezések voltak a lapon, amit életemben nem hallottam, leírva nem is láttam, szóval páni félelemmel konstatáltam, hogy itt biza hasalni fogok. Bandi ott ült velünk szemben, Tomi meg (mint említettem) igen jó angolos, tehát segítettek, hogy mit hova. A betegségeknél nyilván tudtam, hogy mi micsoda, de basszus, hát ez nem nagy érdem, eü-s múlttal még szép, hogy értem... vagy hát a fene se tudja. Az IQ tesztnél sírtam a röhögéstől... és igen, meg tudtam oldani, de talán a 11x11 nem marad meg a kedvenceim között... nem azért, mert Tomi mondta a megoldást, hanem mert rájöttem, hogy stresszesen, csekély angol tudással (ami halálosan frusztráló), s még ragozhatnám, nem a matek megy a legmegfelelőbben. :) Persze sikerült. :)
Azt hittem, hogy ennyi... tévedtem!
Krisztián (maradjunk ennél, persze nem így ejtjük, de lengyel a fiú, talán megbocsát ezért) közölte, hogy most akkor egyesével bemegyünk. Ott, abban a pillanatban majdnem elbőgtem magam. Bandi kint maradt velem, és megnyugtatott, hogy ő sem valami pörfikt angolos, de csak mosolyogni és bólogatni kell... Tomi kijött, örült, én bementem, és mosolyogtam. Onnantól, nagy meglepetésemre, a legtöbb dolgot tökéletesen értettem, amit a drága lengyel akcentusával erőst meg tudott nyomni (na nem kritizálom, félre ne értsetek, felnézek rá, hogy így megy neki a dolog). A kommunikációval baj volt, majd mikor meglátta az előző munkahelyeknél, hogy art and music teacher, akkor rám nézett, s "What the hell?!?!?!" felkiáltással próbált óvatosan rákérdezni, hogy mégis mi a fészkes fenét csinálok én egy warehouse-ban (avagy egy [censored] nagy raktárépületben)... itt Hajnika végre villanthatott, s mondtam neki (pörfikt inglissel, kérem, pörfikt inglissel), hogy hát Magyarországon csináltam a diplomát, de mivel nem jó az angolom, itt, Angliában kb. semmit nem ér. Majd erősítésképpen elismételtem, hogy nem beszélek jól angolul... nagyon kedves volt, megértette. (legalábbis akkor még nagyon úgy tűnt, másnap erre durván rácáfolt)
Túlélve ezen nehéz megpróbáltatásokat, hazamentünk, s vártuk a másnapi csodálatos programot, avagy a tréninget, amit meg kell csinálni ahhoz, hogy raklapokat csomagolhass, hogy békát kezelhess, meg hogy 12 kilós csomagokat emelgethess... mert ennek menete van, kérem... ez nem úgy megy, hogy tudod alapból... s nem is lehetne szorongás mentesen megoldani ezeket a helyzeteket.
Vettünk magunknak munkacipőt, mert az nagyon fontos, csúszásmentes, gumitalpú (télen majd frankón fog jönni), acélbetkós csukát. Itt úgy hívják, hogy steeltoe. Ilyen munkavédelmi csuka, 20font/db. Viszont mondták, hogy sok helyen ezt kérik, szóval jól jön, ha van ilyen. Hát rendben, megvettük.

PÉNTEK:
Tréningre érkezés 10:00. Bandinak hála, eljutottunk oda, ahol a madár sem jár, mondjuk ez legalább Northampton területén van. Beengedtek minket, bejött egy nagyon szimpatikus csaj (aki két pasit úgy elküldött, mint a sicc, mert nem volt steeltoe náluk), aki aztán egészségügyi kiselőadást tartott. Mondanom sem kell, hogy angolul... erőst british beütéssel. Ott még éreztem a csít, olyannyira, hogy a testen csak egyetlen hibám volt... hozzátenném, itt még röhögtem, mert Tominak is pont ugyanennyi volt.
Perfect english - tipp mix = 1:1
Na nem túlzok, tényleg értettem a nagyját, szóval ez nem volt parás... nem köhögöm le a kaját, nem megyek betegen dolgozni (ez persze lehet, hogy bedől, mert nem az a fajta vagyok, aki képes betegen itthon maradni), azért kék a sebtapasz, mert a rózsaszín beleesik a húsba, aztán szépen nézünk ki stb. stb.
Aztán jött Krisztián... óóó, lengyel fenoménok legmagasabbika!
Nincs vele baj... nem is volt, egészen addig, amíg 8 kisfilm, 8 hosszú dia, és sok-sok tört hadarás után kezünkbe nem nyomott egy [censored] újabb tesztet. (Ha tudnátok, hogy ilyenkor milyen nagyon nehéz nem káromkodni egyet írásban!) A teszt úgy lett összerakva, hogy még véletlenül se tudjunk puskázni egymásról, s kaptunk mellé egy olyan lapot, amin bejelölhettük a helyes válaszokat. Nos, volt vagy 9-10 kérdés, persze egyik sem úgy megfogalmazva, ahogy a DVD-ben, illetve a dián volt... de még csak nem is úgy, ahogy ez az édes kis szöszi elmagyarázta, nem... átfogalmazva, mint egy [censored] nyelvvizsgán. Izzadtam, mint a ló, de sikerült bejelölnöm. Valamit még karattyolt a cuki fiú, de mikor meghallottam, hogy negyed óránk van, s erre van egy pár oldalas tesztünk kérdésekkel, én meg azt sem tudom, hogy hogy hívnak és az milyen nyelven van, meg egyébként is, hol a francban vagyok, elkezdtem olvasni, fordítani, karikázni, mint a gép.
Kedves menedzserünk nem szereti az idegi hadviselést, tehát ott helyben kijavította (javítókulcs segítségével - há-há-há, kis lúzer, így nekem is menne) a dogánkat, de előtte még jól lesokkolt. Egyszer csak megszólal, hogy
Hajni, đĐ{đ←¶łł`ł←Íí<}>Đ{đ[ħ<;Đł;[]}äħđ<Đł;Łł}{@ ??? - na, kb. pont ennyit értettem belőle. A lefagyásom következtében Tomihoz fordultam síkideg módjára, hogy MI??? MIT AKAR??? HOGY MONDJAM??? JAAAAAJ!
Toleráns ifjú titánunk ekkor nagyon kedvesen megért, hogy "in english please", mire nagy levegőt véve annyit ki tudtam nyögni, hogy "I don't understand...", tehát nem értem, hogy mit akarsz, kisbogár.
Kiderült, hogy nem írtam az egyik lapról a másik lapra a kódot... na most volt két lap... ha nem az egyik, akkor másik, eleve egyben adtam be a kettőt, tehát mi a probléma? Ekkor már a rugdosós Hajni szintjén voltam, úgyhogy rámutattam a lapra, hogy "That's mine.", s tojtam rá, hogy neki ez kedves-e vagy nem...
Erre nem telik bele fél perc, kihív maga mellé. Abból a cefet kemény 9-10 kérdésből kettő nem volt helyes... mg jó, mivel zsizsizett a szemem a sok idegen kifejezéstől. Meg is lepődtem, hogy csak kettő hibám volt. Egyem a kis szívét, hát megkérdezte tőlem szóban ugyanazt, mégpedig úgy, hogy felolvastam... azt úgy el tudtam neki nyekegni (bár ekkor már bőgtem volna, vagy sikítottam volna... esetleg szaladtam volna onnan kifelé), hogy eleve nem tudtam lefordítani magamnak a kérdést. Akkor már értette, amit előző nap már elmondtam neki nyomatékosan: nem tudok eléggé angolul, de igyekszem. Utána segített, kijavítottam a két hibát, rájött, hogy nem értelmi fogyatékos vagyok, csak a nyelvi tudásomon van még mit csiszolni.
Ez után már semmi izgi nem történt. Lementünk a warehouse-ba, dobozt emelgettünk (megtanultuk, hogy hogyan kell azt jól csinálni), becsavartunk négy egymásra helyezett raklapot, majd hazaengedtek minket.

Csoda volt, én mondom, csoda... utána Tomi alig bírt egy minimális optimizmust belém verni... padlón voltam, az önbecsülésem legaljára értem, pedig nem vagyok hülye.
Szembesültem azzal, amitől féltem, hogy egy utolsó ostobának fogom magam érezni csak azért, mert értem a feladatot, értem a nyelvet, de használni nem tudom... hát van még mit fejlődni.
Nem vágytam másra, csak egy kellemes alkoholtúrára.

Az interjú után valahogyan haza kellett jutnunk. Mivel Bandit már annyi szívességre kértük, hogy orcánkon bőr nem maradt, így megpróbáltunk egy másik alternatívát. Itt, Northamptonon belül azért működik a tömegközlekedés, így találtunk egy buszmegállót, ami bevezetett a városközpontba. Megjött a busz, kellemes, dr. House külsejű úriember nyitott ajtót a csodajárgányon. EMELETES BUSZ VOLT!!! AAAAANNNYIRA KIRÁLY! :D Vicces kedvében volt a sofőrbácsi, szóval közölte, hogy nem szállít utasokat, nagyon sajnálja. (Persze csak annyira vagyok pocsék angolból, hogy ezt spec én értettem, Tomi nem. :D) Felmentünk a busz tetejére, és vihogtunk, mint a hülyegyerekek. De komolyan, mint akik életükben először látnak ilyet... jó, hát félig igaz, életünkben először ültünk ilyenen. (Legalábbis én.) Beértünk a központba (közben forródróton Andris, hogy el ne tévedjünk), ahol aztán Krisztiánnal (ő már a miénk, akit szeretünk, és nem egy menedzser, hanem aranyos) megbeszéltük, hogy találkozunk. Volt időnk a meeting-ig, ellenben a pocakunk jelezte, hogy talán egy minimális táplálékot nem ártana bevinni az arcunkba. :-)
Ennek köszönhetően megtaláltuk a világ legtutibb hamburgerezőjét, ami egyben kávézó is, a kiszolgáló bácsi pedig rekedt, az állkapcsa tipikusan előreugró, és nekem ő lett a kedvencem. :-)

Végül sikeresen hazaértünk, s indultunk is tovább egy gyors itthonlét és ASDA (bolt) után. Grillezősdit tartottunk Andráséknál, ami végül egyáltalán nem grill volt, mivel az eső (gondolom meglepő, de) esett, 5 perces ciklusokban. Úgyhogy benti főzőcske kerekedett a dologból. Olyan kaját rittyentettek a fiúk (többnyire Tomi és Krisztián), hogy könnyeztünk a gyönyörtől. :-)
Ezután belevetettük magunkat az éjszakába... csakhogy a hely, ahová mentünk, csak annyi hangot adott ki magából, hogy "huppááhuppátuccctuccctuccchuppáátuccc",  mi pedig pánikba estünk Tomival, szóval sűrű elnézéskérés közepette hazaindultunk.
Természetesen eltévedtünk, de így is éjfél előtt hazaértünk.
Anyu! Ha olvasol, büszke lehetsz rám! Még sosem siettem ennyire haza buliból! :-D

SZOMBAT:
Korai kelés után visszaaludtunk, s később keltünk. :)
Krisz is ébren volt már, beszélgettünk, tunyultunk, s reggeli közben (volt az már ebéd is) megszólalt Tomi telefonja. Kedves szöszi menedzserünk volt, mégpedig azzal, hogy hétfőn még nem kezdünk, de még felhív minket a hét közben, viszont valószínű, hogy a következő hétfőre toldóik a munkakezdésünk. Így természetesen előfordulhat, hogy egyből hét nappal kezdünk, de hát ez ilyen ugye...
Egyik szemünk sír, a másik nevet, Tomival összenéztünk, s konstatáltuk, hogy ez olyan szempontból jó, hogy kiheveri a betegségét (amit azóta én is elkaptam), viszont akkor gatyamadzag össze, s imádkozzunk, hogy hetente fizetnek, mert ha nem, akkor brutális nagy koplalás vár ránk az elkövetkezendőkben.
Szépen összehúztuk magunkat, szóval ne aggódjatok fölöslegesen. :) Nem mi lennénk, ha nem lihegnénk túl egy ilyen helyzetet. :)
Feljöttünk a szobába, beszéltem anyuval skype-on, elkezdtünk valamit nézni, utána már csak arra emlékszem, hogy felébredtünk. Mivel a fiúk megsürgettek (én keltem utolsónak... persze én is aludtam el, de senkit nem érdekel ez az apró részlet), elindultunk sétálni, Krisz megmutatott egy frankó kis kajáldát, aztán (minő meglepetés) eleredt az eső.
Hazaindultunk, fotóztam egy keveset, de még mindig nincs fent Lorándon.

VASÁRNAP:
Jobbára lézengtünk, Tomi panaszkodott a torkára, eléggé ramatyul volt. Köhögött, fájt a torka, benáthásodott. Aztán jött Andris, s a három fiú adogatta egymásnak a focilabdát majd' egy órán keresztül. :)

Komolyan, eddig teljesen ismeretlen oldalait fedezem fel az én uramnak. :) Olyan jó ez ám. :)

Én jobbára depiztem. Beért hozzám a hiányérzet, a honvágy, a kultúrsokk, a minden. Elegem lett mindenből. Mostanában jó szokássá vált nálam, hogy akkor is jó pofát vágok, ha belül megszakadok. Eléggé kemény dolog ez. Persze Tominak mindig és mindent, őszintén. Csak hát ez van... mindenki átmegy egy hasonlón, ha nagyon távolra kerül az anyaföldtől. Ez ilyen, úgy gondolom.

Délután hívott Vica, hogy nincs-e kedvünk kivinni vele az ikreket a játszótérre. Örömmel mentünk. :)
Keddre meg is lett a program, megyünk gyerekvigyázóba.

HÉTFŐ:
Krisz itthon volt. Hogy lehet ez?
Nos, az angoloknál érdekesen alakulnak a munkaszüneti napok. Míg otthon elveszik tőletek, itt az a lényeg, hogy legyen. A tavasz első és a nyár utolsó hétfőjét munkaszüneti napként tartják számon, s ez a mai napunkra esett. Úgy hívják, hogy Bank Holiday.
A fiúk délelőtt pakoltak egy nagyot. Kommunikáltunk végre a litván család egyik tagjával is, Kaius-szal. Hárman vannak a családban, ők laknak legalul. Egy anyuka, s két fia, Kaius 16 éves, ő az idősebbik. :)
Krisszel PS2-ztünk. Ezen kívül boltban voltunk, s egyszer felálltunk enni is.
Ja, meg találtunk két dobozni angol oktató DVD-t. :D Magamévá tettem őket! :D

Egy hete vagyunk itt.
Hiányoztok. Itt még a levegőnek is más íze van.
Persze szerethető... de hát nem otthon. :)

Nekem meg kijött a hörghurutom... mert miért ne. :-/

Most fent vagyunk a szobában, s örülök, hogy végre kimerítő bejegyzést tudtam írni.
Bocsánat, hogy ennyit kellett rá várni! :)