Sushi királynő, avagy máris 26?

Elég csúnya felhők vannak fölöttünk, de hiszen ti is olvastátok.

Ma reggel azzal az érzéssel ébredtem, hogy boldog vagyok a tudattól, hogy egész napos Pannira vigyázás következik, mert minimális mennyiségű időm lesz azon filózni, hogy vénülök.
Tegnapelőtt már elrendeztem a facebook-ot, elrejtettem a születési dátumot, hogy lehetőleg minimumra csökkentsem a szívszakadási együtthatót. Szakadt nekünk az mostanában eleget.

Nem az volt a lényeg, hogy csak azok érjenek utol, akik tényleg gondolnak rám, nem egy teszt volt arra, hogy kinek jobb a memóriája. (Meglepően sokaknak egyébként. :-D) Egyszerűen úgy gondolom, hogy két nappal a párom édesapjának temetése előtt nem nagyon kéne ugrabugrálni, meg magamat fényeztetni... nincs is mire fel.

Ma hajnalban azért Tomi még lefekvés előtt meglepett (tudván, hogy eleve hogyan viszonyulok a születésnapomhoz) egy csomag Pilóta keksszel, egy Hell energiaitallal és egy piros öngyújtóval. Zokogtam. Egy kis Magyarország, egy kis nosztalgia, egy kis szükségletkielégítés.
Annak örültem, hogy neki fontos ez, hogy ő itt van mellettem, s hogy én itt lehetek mellette... no meg azért is, mert tudtam, hogy mi vár csütörtökön.

Este hazajöttünk, Krisztián felpattant és elviharzott a konyhába. Megszoktam, hogy főz, engem nagyon nem enged oda, de olyan ügyes, s látszik, hogy örül neki... mi meg Krisztiánnak örülünk.
Szóval mikor elkészült, berobbant a szobába egy nagy tányérral, amin volt sült krumpli, baconszalonnás húsi, saláta... nekem pedig még sushi is! Annyira megörültem, hogy komolyan csillagokat láttam! S még egy üveg pezsgőt is kaptam, amit békésen elszopogattunk Chihiro-nézegetés közben.

Szóval én tudom, hogy nem ez a legszebb nap az évben, s nem a legjobb időszakunk.
Tenger a gond, tenger a fájdalom, de most volt egy pici öröm, egy pici nyugalom-sziget, s ezt Tominak és Krisztiánnak köszönhetem. (Kajus is beszállt idővel a mókába.) S az itteni barátaink is gondoltak rám. (Baba és Antika telefonjának külön örültem.)
Nekem ez többet jelentett, mint 300 értesítés facebookon.

Viszont tényleg köszönöm, hogy gondoltatok rám... nagyon hiányoztok!

Tomi holnap megy haza... kedden jön. Nagyon ügyesnek kell lennem addig.
26 évesen már nem nagyon siránkozhatok mindenféle hülyeségen... hajaj... :)

Tragédia

Hajni mindent korrektül leírt eddig az utazásunkkal, élményeinkkel kapcsolatban, így nem éreztem szükségét annak, hogy én is írjak ide, hiszen nagyjából ugyanazokon mentünk keresztül, vagy az én nevemben is beszélt, most azonban egy váratlan esemény miatt nekem is meg kell szólalnom.

Amikor egy jobb élet reményében nekiindultam ennek a nagy kalandnak, akkor próbáltam felkészíteni magamat, magunkat az esetleges akadályokra, veszélyekre is a lehetőségeken kívül. A legrosszabb az volt, amikor számba kellett vennem azt is, hogy talán némelyik családtagomat nem látom többé így igyekeztem tőlük is méltó módon elbúcsúzni. Most pont ez igazolódott be, amikor alig három héttel a kinn tartózkodásunk után kaptam a hírt, hogy édesapám eltávozott. Nyilván akármennyire is próbálhat erre felkészülni előre az ember, ez a hír teljesen felforgathatja a dolgok működését és megváltoztathat mindent. Egy ilyen fájó dologra ráadásul nem is lehet felkészülni igazán. 

Apám viszont felkészült erre valószínűleg, így meg is hagyta az otthoniaknak, hogy ha ez bekövetkezik, nekem ne szóljanak, hadd tegyem a dolgom itt kinn és ez ne zavarjon meg benne. Amíg nem sikerült beindítani az itteni életet, ne súlyosbítsuk ezzel is a törekvéseimet. Ilyen ember volt az apám, amióta csak ismerem és nagyon jól tudom, hogy ezzel is csak nekem akart jót, vagy inkább nem akart rosszat. Ő egész életemben példaképem volt és természetben is nagyon hasonlítottunk. Hihetetlenül erős és büszke ember volt, aki megtartotta ígéreteit, soha nem panaszkodott, még a legnagyobb fájdalmak közepette sem és mindig segített, ahol csak tudott még akkor is, ha tisztában volt vele, hogy semmit sem várhat cserébe. Nyilván volt, aki kihasználta ezt, de ő sosem könyörgött senkinek, nem kért szívességet, ha kellett, akkor inkább koplalt, minthogy megalázkodjon mások előtt. Én csak remélem, hogy valamit én is örököltem az ő hihetetlen erejéből és hogy én is meg tudom tartani az elveimet, amíg csak lehet.

De most egy óriási dilemmát is hagyott mindennel együtt, egy nagyon kemény eldöntendő kérdést, amire nem létezik minden szempontból helyes válasz. Az első dolog, amit az ember ilyenkor tesz, hogy hazamegy és lerója tiszteletét a megboldogult előtt, részt vesz az utolsó útján. De mi van akkor, ha az utolsó kívánság az volt, hogy épp ezt ne tegyem? Nagyon jól tudom, hogy mire gondolt, mikor ezt mondta, hiszen ha a helyében lettem volna, akkor ugyanezt mondtam volna és ezt teljesen komolyan is gondolnám. Ráadásul eddig nem sikerült teljesíteni a tervet, így önerőből képtelen vagyok hazajutni. Tehát szívességet kell kérnem, meg kell alázkodnom, amit ő sosem tett és amit én is igyekeztem annyiszor elkerüli, ahányszor csak lehet. Ez így csalás lenne, úgy érzem. 

Sokszor voltam már temetésen és mindig úgy éreztem, hogy ez már csak az életben maradtak miatt van, az ő megnyugvásukra, hiszen az érintett személy már egy jobb helyen van. Van egyvalaki, aki beszél róla, aki persze soha életében nem ismerte. Persze azért mégis illik ott lenni és én sem éreztem úgy mindennek ellenére, hogy megengedhetném magamnak, hogy hiányozzak.

Most is úgy érzem, hogy ott a helyem, még ha ezzel apám akarata ellen is cselekszem. Ha nem miatta, akkor a családom miatt, akik mellett ki kell tartanom, ott kell lennem velük a bajban, adnom kell nekik erőt, amit én is úgy kaptam tőlük és persze apámtól. Szóval egy nagyon nehéz döntés után, akár az elveknek is ellentmondva, a családom miatt megpróbálok valahogy hazajutni és még egyszer utoljára elbúcsúzni édesapámtól.

Megkésve (egy hete külhonban)

Először is sajnálom, hogy nem blogolok annyit, de vagy nem érünk rá a gép előtt ülni, vagy egyszerűen semmi kedvünk hozzá.

Ha jól emlékszem, a keddi programokkal zártam a gondolatmenetet.

Megpróbálom sűrítve leírni a lényeget napi szinten egyrészt, hogy emészthető legyen számotokra is, másrészt, hogy ne kapjanak görcsöt az ujjaim. :)

SZERDA:
Reggel jött az SMS egy ismeretlen számról, hogy mit csinálunk ma, majd az aláírás: Andris.
Tomi máris ugrott, hogy hohóóó, ő tudja, hogy ki írta az üzenetet. :) Fel is hívtunk az úriembert, akinek én csak pár munkáját és kislányát, Pannit ismerem látásból. (Éljen a youtube :-))
Andris elvitt minket az egyetemre, ahol is besurranhattunk a különböző műtermekbe. Így esett, hogy elsőként pont a fotós részlegbe jutottunk, ahol éppen munka folyt. Az egyik tanár felöltöztette a modelleket, hogy bemehessünk meglesni a sötét és világos termeket, én totálisan készen voltam. Abban a pillanatban tudtam, hogy nem most szeptembertől, de egy év múlva, ha a körülmények is úgy akarják, hét szentség, hogy beiratkozom oda. :D Az egy dolog, hogy bejojózom, ha tanulásra alkalmas helyet látok, de az angolomon is ez fog a legtöbbet segíteni. :)
Ezt követően (miután megnéztük, hogy min dolgoznak az MA-sok,) elmentünk a piacra annak reményében, hogy Tomi telefonját ki tudjuk üttetni... sikerrel jártunk, még kártyát is szereztünk bele. Tény, hogy nem olyan hiper akciósat, mint az enyém, ugyanis felhívtam húgomat, aztán kemény egy fontot le is vett a kártyámról a rendszer, míg Tomi 15 fontos feltöltéséből maradt 4, miután felhívta anyukáját. Internácionále, kérem, internácionále. :)
Átmentünk végül Andrásékhoz, megismerkedtünk kedves feleségével, Eszterrel, s Pannival, a hercegnőcivel. :D Annyira édes az a kislány, majd' megzabáltam. Feléledve a révületből még segítséget is kaptunk a bankoláshoz. Interneten kitöltöttünk egy lapot, aminek én spec csak a felét értettem, de azt legalább értettem. Végül a kellemes kávézgatás után elindultunk haza.
Este jött a telefon, hogy akkor csütörtökön állásinterjú... örültünk, mint majom a farkának.

CSÜTÖRTÖK:
Nem mondanám, hogy gombóccal a torkunkban ébredtünk, azért én nem voltam nyugodt. Később kiderült, hogy Tomi sem, csak hogy neki van egy óriási előnye hozzám képest... tud angolul... én meg egyre inkább azt érzem, hogy nem. Ami persze nem teljesen igaz, inkább csak részben. Tudom én, hogy csak a mellényem lenne nagyobb, ha meglenne a nyelvvizsgám, tudom én. Viszont azt is tudom, hogy mivel nincs meg, még kisebbnek, még kevesebbnek is érzem magam. Ezt persze csütörtök reggel még nem éreztem ennyire...
Bandi elvitt minket valahova az Isten háta mögé, ahová tényleg csak kocsival jut el az ember, szépen bementünk a módfelett védett kapukon, ahol is egyből a menedzser irodájánál lyukadtunk ki. Vigyorogva nyitott ajtót, hogy
Hyyyyyy, how are you? Nice to meet you! etc.
Ezeket a túlragozott üdvözléseket már én is jól begyakoroltam, itt mindenki túllicitálja a másikat, annyira minden jót kívánnak egymásnak, szóval nem lepődtem meg.
Oké, Krisztián (szintén) nagyon szimpatikus fickó, nem lesz itt kérem semmi baj. Két megtermett pakkot a kezünkbe nyomott, hogy akkor ezeket töltsük ki.
Itt kaptam egy kisebb infarktust, mivel azon kívül, hogy a nevemet, a dátumot és a szignót oda kellett írni, nagyon nem értettem a többit... a többi volt a lényeg (gondolom mondanom sem kell). Olyan kifejezések voltak a lapon, amit életemben nem hallottam, leírva nem is láttam, szóval páni félelemmel konstatáltam, hogy itt biza hasalni fogok. Bandi ott ült velünk szemben, Tomi meg (mint említettem) igen jó angolos, tehát segítettek, hogy mit hova. A betegségeknél nyilván tudtam, hogy mi micsoda, de basszus, hát ez nem nagy érdem, eü-s múlttal még szép, hogy értem... vagy hát a fene se tudja. Az IQ tesztnél sírtam a röhögéstől... és igen, meg tudtam oldani, de talán a 11x11 nem marad meg a kedvenceim között... nem azért, mert Tomi mondta a megoldást, hanem mert rájöttem, hogy stresszesen, csekély angol tudással (ami halálosan frusztráló), s még ragozhatnám, nem a matek megy a legmegfelelőbben. :) Persze sikerült. :)
Azt hittem, hogy ennyi... tévedtem!
Krisztián (maradjunk ennél, persze nem így ejtjük, de lengyel a fiú, talán megbocsát ezért) közölte, hogy most akkor egyesével bemegyünk. Ott, abban a pillanatban majdnem elbőgtem magam. Bandi kint maradt velem, és megnyugtatott, hogy ő sem valami pörfikt angolos, de csak mosolyogni és bólogatni kell... Tomi kijött, örült, én bementem, és mosolyogtam. Onnantól, nagy meglepetésemre, a legtöbb dolgot tökéletesen értettem, amit a drága lengyel akcentusával erőst meg tudott nyomni (na nem kritizálom, félre ne értsetek, felnézek rá, hogy így megy neki a dolog). A kommunikációval baj volt, majd mikor meglátta az előző munkahelyeknél, hogy art and music teacher, akkor rám nézett, s "What the hell?!?!?!" felkiáltással próbált óvatosan rákérdezni, hogy mégis mi a fészkes fenét csinálok én egy warehouse-ban (avagy egy [censored] nagy raktárépületben)... itt Hajnika végre villanthatott, s mondtam neki (pörfikt inglissel, kérem, pörfikt inglissel), hogy hát Magyarországon csináltam a diplomát, de mivel nem jó az angolom, itt, Angliában kb. semmit nem ér. Majd erősítésképpen elismételtem, hogy nem beszélek jól angolul... nagyon kedves volt, megértette. (legalábbis akkor még nagyon úgy tűnt, másnap erre durván rácáfolt)
Túlélve ezen nehéz megpróbáltatásokat, hazamentünk, s vártuk a másnapi csodálatos programot, avagy a tréninget, amit meg kell csinálni ahhoz, hogy raklapokat csomagolhass, hogy békát kezelhess, meg hogy 12 kilós csomagokat emelgethess... mert ennek menete van, kérem... ez nem úgy megy, hogy tudod alapból... s nem is lehetne szorongás mentesen megoldani ezeket a helyzeteket.
Vettünk magunknak munkacipőt, mert az nagyon fontos, csúszásmentes, gumitalpú (télen majd frankón fog jönni), acélbetkós csukát. Itt úgy hívják, hogy steeltoe. Ilyen munkavédelmi csuka, 20font/db. Viszont mondták, hogy sok helyen ezt kérik, szóval jól jön, ha van ilyen. Hát rendben, megvettük.

PÉNTEK:
Tréningre érkezés 10:00. Bandinak hála, eljutottunk oda, ahol a madár sem jár, mondjuk ez legalább Northampton területén van. Beengedtek minket, bejött egy nagyon szimpatikus csaj (aki két pasit úgy elküldött, mint a sicc, mert nem volt steeltoe náluk), aki aztán egészségügyi kiselőadást tartott. Mondanom sem kell, hogy angolul... erőst british beütéssel. Ott még éreztem a csít, olyannyira, hogy a testen csak egyetlen hibám volt... hozzátenném, itt még röhögtem, mert Tominak is pont ugyanennyi volt.
Perfect english - tipp mix = 1:1
Na nem túlzok, tényleg értettem a nagyját, szóval ez nem volt parás... nem köhögöm le a kaját, nem megyek betegen dolgozni (ez persze lehet, hogy bedől, mert nem az a fajta vagyok, aki képes betegen itthon maradni), azért kék a sebtapasz, mert a rózsaszín beleesik a húsba, aztán szépen nézünk ki stb. stb.
Aztán jött Krisztián... óóó, lengyel fenoménok legmagasabbika!
Nincs vele baj... nem is volt, egészen addig, amíg 8 kisfilm, 8 hosszú dia, és sok-sok tört hadarás után kezünkbe nem nyomott egy [censored] újabb tesztet. (Ha tudnátok, hogy ilyenkor milyen nagyon nehéz nem káromkodni egyet írásban!) A teszt úgy lett összerakva, hogy még véletlenül se tudjunk puskázni egymásról, s kaptunk mellé egy olyan lapot, amin bejelölhettük a helyes válaszokat. Nos, volt vagy 9-10 kérdés, persze egyik sem úgy megfogalmazva, ahogy a DVD-ben, illetve a dián volt... de még csak nem is úgy, ahogy ez az édes kis szöszi elmagyarázta, nem... átfogalmazva, mint egy [censored] nyelvvizsgán. Izzadtam, mint a ló, de sikerült bejelölnöm. Valamit még karattyolt a cuki fiú, de mikor meghallottam, hogy negyed óránk van, s erre van egy pár oldalas tesztünk kérdésekkel, én meg azt sem tudom, hogy hogy hívnak és az milyen nyelven van, meg egyébként is, hol a francban vagyok, elkezdtem olvasni, fordítani, karikázni, mint a gép.
Kedves menedzserünk nem szereti az idegi hadviselést, tehát ott helyben kijavította (javítókulcs segítségével - há-há-há, kis lúzer, így nekem is menne) a dogánkat, de előtte még jól lesokkolt. Egyszer csak megszólal, hogy
Hajni, đĐ{đ←¶łł`ł←Íí<}>Đ{đ[ħ<;Đł;[]}äħđ<Đł;Łł}{@ ??? - na, kb. pont ennyit értettem belőle. A lefagyásom következtében Tomihoz fordultam síkideg módjára, hogy MI??? MIT AKAR??? HOGY MONDJAM??? JAAAAAJ!
Toleráns ifjú titánunk ekkor nagyon kedvesen megért, hogy "in english please", mire nagy levegőt véve annyit ki tudtam nyögni, hogy "I don't understand...", tehát nem értem, hogy mit akarsz, kisbogár.
Kiderült, hogy nem írtam az egyik lapról a másik lapra a kódot... na most volt két lap... ha nem az egyik, akkor másik, eleve egyben adtam be a kettőt, tehát mi a probléma? Ekkor már a rugdosós Hajni szintjén voltam, úgyhogy rámutattam a lapra, hogy "That's mine.", s tojtam rá, hogy neki ez kedves-e vagy nem...
Erre nem telik bele fél perc, kihív maga mellé. Abból a cefet kemény 9-10 kérdésből kettő nem volt helyes... mg jó, mivel zsizsizett a szemem a sok idegen kifejezéstől. Meg is lepődtem, hogy csak kettő hibám volt. Egyem a kis szívét, hát megkérdezte tőlem szóban ugyanazt, mégpedig úgy, hogy felolvastam... azt úgy el tudtam neki nyekegni (bár ekkor már bőgtem volna, vagy sikítottam volna... esetleg szaladtam volna onnan kifelé), hogy eleve nem tudtam lefordítani magamnak a kérdést. Akkor már értette, amit előző nap már elmondtam neki nyomatékosan: nem tudok eléggé angolul, de igyekszem. Utána segített, kijavítottam a két hibát, rájött, hogy nem értelmi fogyatékos vagyok, csak a nyelvi tudásomon van még mit csiszolni.
Ez után már semmi izgi nem történt. Lementünk a warehouse-ba, dobozt emelgettünk (megtanultuk, hogy hogyan kell azt jól csinálni), becsavartunk négy egymásra helyezett raklapot, majd hazaengedtek minket.

Csoda volt, én mondom, csoda... utána Tomi alig bírt egy minimális optimizmust belém verni... padlón voltam, az önbecsülésem legaljára értem, pedig nem vagyok hülye.
Szembesültem azzal, amitől féltem, hogy egy utolsó ostobának fogom magam érezni csak azért, mert értem a feladatot, értem a nyelvet, de használni nem tudom... hát van még mit fejlődni.
Nem vágytam másra, csak egy kellemes alkoholtúrára.

Az interjú után valahogyan haza kellett jutnunk. Mivel Bandit már annyi szívességre kértük, hogy orcánkon bőr nem maradt, így megpróbáltunk egy másik alternatívát. Itt, Northamptonon belül azért működik a tömegközlekedés, így találtunk egy buszmegállót, ami bevezetett a városközpontba. Megjött a busz, kellemes, dr. House külsejű úriember nyitott ajtót a csodajárgányon. EMELETES BUSZ VOLT!!! AAAAANNNYIRA KIRÁLY! :D Vicces kedvében volt a sofőrbácsi, szóval közölte, hogy nem szállít utasokat, nagyon sajnálja. (Persze csak annyira vagyok pocsék angolból, hogy ezt spec én értettem, Tomi nem. :D) Felmentünk a busz tetejére, és vihogtunk, mint a hülyegyerekek. De komolyan, mint akik életükben először látnak ilyet... jó, hát félig igaz, életünkben először ültünk ilyenen. (Legalábbis én.) Beértünk a központba (közben forródróton Andris, hogy el ne tévedjünk), ahol aztán Krisztiánnal (ő már a miénk, akit szeretünk, és nem egy menedzser, hanem aranyos) megbeszéltük, hogy találkozunk. Volt időnk a meeting-ig, ellenben a pocakunk jelezte, hogy talán egy minimális táplálékot nem ártana bevinni az arcunkba. :-)
Ennek köszönhetően megtaláltuk a világ legtutibb hamburgerezőjét, ami egyben kávézó is, a kiszolgáló bácsi pedig rekedt, az állkapcsa tipikusan előreugró, és nekem ő lett a kedvencem. :-)

Végül sikeresen hazaértünk, s indultunk is tovább egy gyors itthonlét és ASDA (bolt) után. Grillezősdit tartottunk Andráséknál, ami végül egyáltalán nem grill volt, mivel az eső (gondolom meglepő, de) esett, 5 perces ciklusokban. Úgyhogy benti főzőcske kerekedett a dologból. Olyan kaját rittyentettek a fiúk (többnyire Tomi és Krisztián), hogy könnyeztünk a gyönyörtől. :-)
Ezután belevetettük magunkat az éjszakába... csakhogy a hely, ahová mentünk, csak annyi hangot adott ki magából, hogy "huppááhuppátuccctuccctuccchuppáátuccc",  mi pedig pánikba estünk Tomival, szóval sűrű elnézéskérés közepette hazaindultunk.
Természetesen eltévedtünk, de így is éjfél előtt hazaértünk.
Anyu! Ha olvasol, büszke lehetsz rám! Még sosem siettem ennyire haza buliból! :-D

SZOMBAT:
Korai kelés után visszaaludtunk, s később keltünk. :)
Krisz is ébren volt már, beszélgettünk, tunyultunk, s reggeli közben (volt az már ebéd is) megszólalt Tomi telefonja. Kedves szöszi menedzserünk volt, mégpedig azzal, hogy hétfőn még nem kezdünk, de még felhív minket a hét közben, viszont valószínű, hogy a következő hétfőre toldóik a munkakezdésünk. Így természetesen előfordulhat, hogy egyből hét nappal kezdünk, de hát ez ilyen ugye...
Egyik szemünk sír, a másik nevet, Tomival összenéztünk, s konstatáltuk, hogy ez olyan szempontból jó, hogy kiheveri a betegségét (amit azóta én is elkaptam), viszont akkor gatyamadzag össze, s imádkozzunk, hogy hetente fizetnek, mert ha nem, akkor brutális nagy koplalás vár ránk az elkövetkezendőkben.
Szépen összehúztuk magunkat, szóval ne aggódjatok fölöslegesen. :) Nem mi lennénk, ha nem lihegnénk túl egy ilyen helyzetet. :)
Feljöttünk a szobába, beszéltem anyuval skype-on, elkezdtünk valamit nézni, utána már csak arra emlékszem, hogy felébredtünk. Mivel a fiúk megsürgettek (én keltem utolsónak... persze én is aludtam el, de senkit nem érdekel ez az apró részlet), elindultunk sétálni, Krisz megmutatott egy frankó kis kajáldát, aztán (minő meglepetés) eleredt az eső.
Hazaindultunk, fotóztam egy keveset, de még mindig nincs fent Lorándon.

VASÁRNAP:
Jobbára lézengtünk, Tomi panaszkodott a torkára, eléggé ramatyul volt. Köhögött, fájt a torka, benáthásodott. Aztán jött Andris, s a három fiú adogatta egymásnak a focilabdát majd' egy órán keresztül. :)

Komolyan, eddig teljesen ismeretlen oldalait fedezem fel az én uramnak. :) Olyan jó ez ám. :)

Én jobbára depiztem. Beért hozzám a hiányérzet, a honvágy, a kultúrsokk, a minden. Elegem lett mindenből. Mostanában jó szokássá vált nálam, hogy akkor is jó pofát vágok, ha belül megszakadok. Eléggé kemény dolog ez. Persze Tominak mindig és mindent, őszintén. Csak hát ez van... mindenki átmegy egy hasonlón, ha nagyon távolra kerül az anyaföldtől. Ez ilyen, úgy gondolom.

Délután hívott Vica, hogy nincs-e kedvünk kivinni vele az ikreket a játszótérre. Örömmel mentünk. :)
Keddre meg is lett a program, megyünk gyerekvigyázóba.

HÉTFŐ:
Krisz itthon volt. Hogy lehet ez?
Nos, az angoloknál érdekesen alakulnak a munkaszüneti napok. Míg otthon elveszik tőletek, itt az a lényeg, hogy legyen. A tavasz első és a nyár utolsó hétfőjét munkaszüneti napként tartják számon, s ez a mai napunkra esett. Úgy hívják, hogy Bank Holiday.
A fiúk délelőtt pakoltak egy nagyot. Kommunikáltunk végre a litván család egyik tagjával is, Kaius-szal. Hárman vannak a családban, ők laknak legalul. Egy anyuka, s két fia, Kaius 16 éves, ő az idősebbik. :)
Krisszel PS2-ztünk. Ezen kívül boltban voltunk, s egyszer felálltunk enni is.
Ja, meg találtunk két dobozni angol oktató DVD-t. :D Magamévá tettem őket! :D

Egy hete vagyunk itt.
Hiányoztok. Itt még a levegőnek is más íze van.
Persze szerethető... de hát nem otthon. :)

Nekem meg kijött a hörghurutom... mert miért ne. :-/

Most fent vagyunk a szobában, s örülök, hogy végre kimerítő bejegyzést tudtam írni.
Bocsánat, hogy ennyit kellett rá várni! :)

Rövidke post a meglepettségekről

Haállóóó!

Újra bejelentkezünk.
Az idő még mindig brutálisan szeszélyes, a frontot itt is érezzük, a vérnyomásom meg nehezen bírja az éghajlati körülményeket, egyébként minden a legnagyobb rendben.

No, valahol ott hagytam abba a történetet, hogy leszálltunk a repülővel, s én egyből villantottam a bátorságommal inkább, mint az angolommal.

Ezt követően Lutonon felszedett minket Krisztián, s egy Bandi nevezetű, kedves fiatalember. Ő és a családja itt laktak, de pont az érkezésünk másnapján költöztek át egy másik helyre, nem is olyan messzire.
Bandi, Vica és ikergyermekeik (Baba és Anti) bűbájosak. Vica angol tanár (muha-ha! - szólt Sors bácsi, s Hajnika tapsikolt örömében), Bandi pedig megígérte, hogy beajánl minket a melóhelyén.
Na most oké, hogy megérkeztünk, de ilyenre az első pillanatban gondolni sem mertünk. :)
Persze az első utunk nem haza vezetett, hanem a helyi boltba (ASDA), berombolt a két fiú (Tomi és Krisz), majd kijöttek egy karton sörre hasonlító nedűvel... nem sokáig hittem, hogy sör, mivel felvilágosítottak, hogy ez almabor, amiből nem csak almás van, de nevezzem csak Cidernek (ejtsd: szájder). Mondom, az derék, de vajon milyen az íze? Meg kell vallanom, nem most kezdtem el alkoholt fogyasztani, volt már pár piához szerencsém, de ez túltesz mindenen, olyan finom. Persze, lehet rá mondani, hogy lányoknak való, de az az íz... pillanatok alatt becsókoltam egy üveggel, s csak az mentett meg a totális becsípéstől, hogy Krisztiánunk sütött nekünk finomságot (4%-os alkohol, tehát nem brutál pia, csak ha nem eszik az ember egész nap, akkor elfajulhat a helyzet). Egészen otthon-íze volt, s hát egekbe magasztaltuk a szakács urat. :) Beszélgettünk, aztán szépen eltettük magunkat másnapra.

Kedd reggel jó korán fent voltam... ez igazából mára sem változott, felkelek egyszer háromnegyed hat magasságában, utána 8-ig óránként egyszer, s 8-tól már, ha akarok sem tudok visszaaludni, csak forgolódok és mérgelődöm, hogy basszus, még alhatnék.
Ez van, azért annyira nem sajnálom, hogy nem igényli a szervezetem annyira az alvást. Amikor nagyon kemény idegrendszeri gondok voltak, akkor mást sem tudtam, csak aludni. Ez azért biztató. :)
Lecsámpáztunk, hogy reggeli-ebédeljünk valamit, meg terveztünk egy kisebb városnéző, bevásárló túrát.
Bandiék épp cuccoltak, Tomi besegített a pakolászásban (akkor tudtam nektek blogolni egyet), s aztán ettünk, majd elindultunk felmérni a terepet. Azért annyira nem bonyolult a gyalogos közlekedés. Azért nem rakok ide képeket, mert Lorándon nincsenek fent, Tomi gépéről toltam fel facebook-ra is, szóval elnézést, de még bele kell rázódni ezekbe a dolgokba is. Lehet, hogy egy összefoglaló bejegyzés keretein belül majd feltöltöm a legjobbakat. :) Szóval a gyalogos közlekedés vagy úgy van, hogy átrohansz, ha látod, hogy épp nincs kocsi, vagy úgy, hogy minden gyalogos átkelőnél van lámpa, ami megnyomás után vált át. Nemcsak egy-egy, mint otthon, míg a többi gyalogos nélkül is megállítja az embert.
Nem vagyok autóvezető ember, jogsim sincs, de azt azért fel tudom mérni, hogy ez mennyivel hasznosabb. :)

Óriási parkok vannak itt egyébként. Nem egy, hanem rengeteg! A fű meg olyan zöld, amilyet eddig még nem sűrűn láttam. A fákat minden oldalról belepi a moha, igazi Csodaország ez. A téglaházak még úgy is elbűvölőek, hogy szinte mindegyik ugyanolyan. Tényleg hasonlóak, de mégsem. Érdekes tulajdonságuk, hogy mindegyik inkább felfelé terjeszkedik, nem jellemző, hogy túl szélesek lennének. Lehet, hogy van kevésbé kispolgári ház is, de engem jelenleg nem érdekelnek. :D Nem is tudom mihez hasonlítani. Dombok is vannak, olyan felfelé vezető utakkal, hogy biciklivel számolva egy-másfél hónapon belül kőkemény farral áldana meg az ég. Na meg a tüdőmet is lazán kiköpném. :) Viszont sétálni állati jó dolog.

ASDA:
Bolt. Amolyan nagyobb. Minden van, ami kellhet, s nem is nevezném olyan drágának. Ha olcsón akarsz kajálni, akkor megtalálod az olcsó kajákat. Kicsit olyan, mint otthon a TESCO Express, csak itt olyan is van. :D Önmagában az ASDA nem egy érdekes dolog. Bemész, kosarat veszel, szóval ugyanaz az analógia, jó sokan, sokféle nyelven beszélnek. Aztán eljutsz a pénztárig, s leszakad az arcod. :D Miért? A pénztáros kedves. Előzékeny. Mosolyog. MOSOLYOG!!! BESZÉLGET VELED!!!! Nem letol, nem pofákat vág, nem beszól... én komolyan alig hittem el. :)

Este aztán, mikor Krisz megérkezett a munkából, átmentünk Vicáékhoz, s iszogattunk hazai ízeket, meg ugye Cidert, mert az nálam lassan elmaradhatatlan nedű, elvoltunk a gyerekekkel, csigákat bámultunk.
Tudjátok a hirtelen melón kívül az is meglepett, hogy a teljes elszigeteltség helyett már gyakorlatilag ismerőseink voltak, telefonszámok voltak, tökre meglepődtünk. Befogadtak minket, aztán alig voltunk itt 24 órája. :)

A mai nap megint egy ilyen hosszú bejegyzés lesz... szeretném leírni, de félek, hogy ez nektek is túl sűrű, túl pörgős, nehezen lehet követni, befogadni, s hát elolvasni sem egyszerű, pláne, ahogy ömlengek. :D

Röviden, s kifejtve majd tényleg holnap:
Jártunk a helyi egyetemen, én már szakirányt is választottam magamnak, igény van a pedagógusi tapasztalatomra, megismertem Andrásékat (Zsunak üzenném, hogy Panni tényleg nagyon jó fej kis csaj :D), megküzdöttünk a Sausage-gal (ejtsd: szoszidzs), na, ez külön történet lesz... helyi kolbász, vagy virsli, vagy a franc se tudja, hogy mi, de hogy hús nincs benne, az tuti... jaj, fáj az emléke is. :D Elintéztük a bankot. Ezen kívül ismét vendégségben voltunk, s este hívott Bandi, hogy akkor holnap délután 1-re megyünk állásinterjúra (nektek az Magyarországon délután 2). SZORÍTSATOK!!!
Hardcore meló lesz, mert éjszaka, meg 2 fokos hűtőben pakolás, de hát holt nem érdekli az embert, ha normálisan kereshet. :)
Homenanny képzést is fogok csinálni.
Hétvégente meg valószínűleg fejlesztek.
Sok lesz a dolog, de már várjuk.

A kövi bejegyzésig minden jót nektek! :)

Utolsó napok, utazás, érkezés

No, szervusztok! :) Ígéretemhez híven nem jegyeztem be az utolsó napokat.

Ma kedd van.
Az időjárás változó, néhol kisüt a nap, egyébként felhős az ég.
Egyáltalán nincs hideg. :)

Hol is kezdjem?

PÉNTEK:
Tomival felkeltünk, konstatáltuk, hogy túléltük az előző estét, majd (miután randiztunk egyet a főbérlővel) elindultunk Érdre.
Jó volt látni anyuékat, hiszen a fene nem tudja hogy legközelebb mikor találkozhatunk. Még a nagynénéim is ott voltak, nem kis meglepetésemre azért. :) Beszélgettünk, apu főzött gulyáslevest (Tomi is evett belőle, amin én rém' meglepődtem)... fojtogatott végig a gombóc a torkomban, de végül csak akkor tudtam pár csepp könnye hullatni, amikor a húgom felé tartottunk a buszon és anyu már nem látta. Húgommal is jól megnyoszorgattuk egymást, s kaptam egy ígéretet, miszerint október-november környékén meglátogat. :)
Gondolom nem árulok el kis titkot, ha azt mondom, hogy örülnék neki. :)
Miután nehezen, de sikerült leválasztanunk magunkat egymásról húgommal, elindultunk Pestre, de nem haza. Ekultúra.hu-találkozó volt. Ott ült egy marék ember, akiket nagyon szeretünk (s a felhozatal így is hiányos volt), s Móni addig mondta a szép dolgokat, addig kedveskedett, míg el nem bőgtem magam. Egyébként ez valamilyen csodafelütés lehetett, mert utána tényleg kicsit jobban éreztem magam, megkönnyebbültem. Aztán persze a sok búcsúzkodástól még rosszabb lett a közérzetük. Tomin is láttam, én is éreztem, hogy eljönni mindennél nehezebb lesz.

SZOMBAT:
Képosztogatós délelőtt volt, amikor is én fogtam magam és aludtam vagy fél 11-ig, mert úgy döntött a szervezetem, hogy képtelen mozdulni. Közben voltak páran képeket válogatni, Zsu pedig egy bögre kávéval ébresztett, amihez levelet is kaptam, s tudni kell, hogy a világ legfinomabb kávéját csinálja.
Léna és Karcsi épp ott voltak, s elvittek minket kocsival Ceglédre. A dolog olyan jól jött össze, hogy nem csak vittek, de hoztak is minket, s  közben ott is maradtak. :) Elterelték a figyelmünket. No, Tomi anyukájáva is megbeszéltük, hogy vigyázunk egymásra, elgyötört arcú kedvesembe pedig próbáltam erőt csöpögtetni. Mondjuk jó kérdés, hogy honnan. Lénáék sokat segítettek.
Délután aztán útnak indultunk könnyes szemmel, hogy hazajussunk, s elmenjünk még egy utolsó zenélni. Sajnos nem úgy alakult a dolog, hogy tudjak zenélni... viszont találtam pár mókás figurát, akikkel könnyedén nyomtunk egy Whole lotta-t. Viszont nem éreztük a bulihangulatot, mint általában. Inkább csak ültünk, röhögtünk, idegeskedtünk egy-két emberen, beszélgettünk, s magunknak voltunk.
Ilyen formán inkább elindultunk haza, ami erősen vadra sikeredett, mert nekünk ittasan muszáj betérnünk még a mekibe... kötelező. :D
Hazakeveredtünk, s megvolt az utolsó nagy Sajtcsaládi együtt alvás. :)

VASÁRNAP:
Felkelés után úgy gondoltuk, hogy mi akkor nem maradunk otthon, ahol egyébként is áll a minden, szóval útnak indultunk a Gellért-hegyre. Felmentünk, ledöglöttünk a parkban, közben fagyiztunk egy jót, igazi chillout hangulat volt. Hintáztunk, Tomi és Zsu ittak rumos kólát, én is próbáltam, de a gyomrom nemleges reakciót adott.
Hazafelé hajókáztunk egyet, ala BKV. :)
Este átjött a Balogh család, beszélgettünk, elköszöntünk, elindultak haza, Hajnika bőgött egy sort, mert miért ne.
Hajnali 5-ig pakolásztunk. Alig bírtunk lefeküdni aludni.

HÉTFŐ:
5 órányi alvás után konstatáltuk, hogy eljött a nap, amire vártunk vagy épp nem vártunk, mindenesetre sok dolgunk van még. Összepakoltuk a cuccaink maradékát, közben kiakadtunk, hogy túl nehéz lesz a bőrönd, nem fogja elbírni a ruhákat, meg semmit.
Nagy nehezen, gyászos hangulatban elindultunk a reptérre.
Odaérve rácsodálkoztam, hogy "jéééé, REPÜLŐŐŐK", de hát jófajta szefosnál hogy is lehetne ez másként? :D A becsekkolásig volt még idő, s összefutottunk Tomi egyik ismerősével is.
A táskáink végül nem voltak nehezebbek az elvártnál, ellenben röhögtünk egy sort, hogy még azért tudtunk volna mit pakolni beléjük. :) Utólag persze mindig okos az ember.
Zsutól nagyon nehéz volt elszakadni. Megölelgettük egymást, de nem engedtem el valami szívesen, jó adagot bőgtünk is, most is könnybe lábad a szemem, ha erre gondolok. Nem valami frankó dolog ez ám. A tudat, hogy Zsu nem jön be azon az istenverte ajtón, nem mondja, hogy "Szia Hajnicsi, szia Tomapa!", nem röhög fel, ha hülye hangot adok ki magamból, nem takartunk, nem főzünk együtt... itt a hiányérzet az egyetlen dolog, ami gyilkol és mérgez...
Semmi extra nem volt ez után, levettünk mindent, átvilágítottak mindent, nem találtak semmit, amibe beleköthettek volna. Ettünk egy kis majszolni valót, aztán elindultunk a buszhoz... egyébként röhej, hogy milyen bevásárló csarnok van a busz és a check in között.
Na, a busz... az a másik, amit nem értek, hogy miért van ott. Szóval az az egy megállónyi, amit vitt, igazából gyalogosan is könnyen megtehető lett volna. Jó, nyilván biztonsági okokból, de ez annyira mókás. :)
Repülőgép... egyetlen olyan élményünk, ami egyszerre volt állati és tök pocsék. Pocsék volt, mert annyira rendesek voltak az emberek, hogy Tomi hátulról a második sor közepére tudott leülni, én meg a középső vészkijárat előtt kicsivel, szintén középen egy sipogós brit nyanya, meg egy izomagyú nem tudom, milyen nemzetiségű közé. Jó volt, hogy mindenki angolul dumált, csak mondjuk ez pont egy olyan élmény volt, amit nem egyedül akartam átélni. A repülés egy isteni dolog amúgy. Még akarok ilyet, mert baromi jó érzés. Egyetlen ijesztő momentum az volt, hogy egyszer csak be kellett kapcsolni az öveket, mert egy viharzónán mentünk át... na ott volt egy erős halálfélelem bennem. Komolyan. Az nagyon ijesztő volt. :) Gyorsan vége lett. :)

Leszállás.
Gyerekek, akárki akármit mond, tök ugyanolyan a repülőtér, csak minden angolul van kiírva és a hangosbemondóból is angol néni szól. Ennyi.
Na meg az, hogy az alkalmazottak olyanok, mint a filmekben.
Meg a brit nénik olyanok, mint a tipikus angol filmekben a tipikus hegyesorrú nénik... mindegyik egy McGalagony. :D Most tényleg nem viccelek. :D
A buszok brutálisan jól néznek ki kívülről.

Itt szeretnék megjegyezni valamit, amire szerintem méltán vagyok büszke.
Tudják, akik tudják, de Tomi tud angolul, én meg nyekergek. :D No, megláttam egy shopot a kijáratnál, kiszedtem Tomi kezéből a pénztárcáját, majd rohantam a pult mellé, leemeltem egy Pay & Go kártyát (ez kinti SIM-kártya, az a lényeg, hogy egy font a kártya és akkor minimum 15 fonttal töltheted), majd szépen leraktam a pultra. :)
Köszöntem, hogy gúdívning, mire jött a gúdívning, s a bácsi ekkor olyan csúnyákat mondott, hogy már-már úgy éreztem, hogy anyámat szidja. Erre megkérdezte, hogy háómácsmáni... mondom, JAAAA, HOGY AAAAAZ! Oldalra néztem, kikapartam agyam egyik rejtett szegletéből a választ, majd szépen vigyorogva mondtam, hogy fiftín páúnd plíz! ÉS FELTÖLTÖTTE. :D Kaptunk 15 fontos, feltölthető Pay & Go kártyát, amit én vettem meg, akkora lett a mellényem, hogy el nem bírjátok képzelni... holott semmi extrát nem csináltam. :D

Megérkezésünket, képeket, első northamptoni lépéseinket a következő bejegyzésben taglalom, mert már nagyon sétálhatnékunk van. :) Meg a bejegyzés is hosszú lesz.

Addig is gúddéjevribádi! :D

Életünk (eddigi) legdurvább időszaka...

Úgy ébredtem ma reggel, hogy - mikor már kint stabilizálódtak a körülmények - magamra tetováltatok egy szöveget. Na nem akármilyen idézetet, hanem valami olyasmit, hogy "[censored], ti [censored], mert akkor is sikerült". Ez a cenzúrázás király dolog. Képzeljétek el, hogy mi lehet a helyén.

Tegnapi napunk az idegbaj jegyében telt. Fél percenként csörgött a telefon, vagy épp a kapucsengő, jöttek a képekért, ami még önmagában nem lenne gond. Takarítottuk az albérletet, suvickoltunk, mint az állat, Tomi szegény meg alig tudott haladni, mert égtek a vonalak, valahogy senki nem értette meg, hogy a "csütörtökön 6-ig lehet jönni a képekért, utána már csak szombaton délelőtt kb. 8-tól 10-ig" mit is jelent. Pedig szerintem nem bonyolult.
Jöttek ilyen kérések, hogy mi még adjunk fel postán képeket... meg hogy nem lehetne-e pénteken jönni.
Nem csoda, hogy kedvesem agyát elöntötte az a bizonyos...

A másik kedvencem az volt, hogy hirtelen az emberek (a röhej, hogy még ma is jött ilyen levél) megkerestek minket, mintha csak tegnap írtuk volna ki, hogy elmegyünk. Ilyen tipikus "jaj, hát csak most veszem észre, hogy mentek ki, jaj mit csináltok kint, jaj mikor találkozhatnánk?".
Tapasztalt, kedves barátném, Zsuzsi, azt mondta nekem két napja:
"Hajni, nagyon nem erről kéne szólnia a heteteknek. Nem lehet, hogy tényleg most hirtelen az ügyeket is intézitek, amit muszáj, meg pattogtok az embereknek, akik ha akarnának, eljutnának hozzátok. Szelektáljatok."
Akkor még úgy voltam vele, hogy áááá, dehogy, minden ideg ellenére mi ezt a részét könnyen vesszük.
Meg a nagy büdös fenéket!
Tegnap el is szakadt a cérna. Tomi tajtékzott jogosan, én pedig vele tomboltam... aztán egymásra tomboltunk, s én újfent rájöttem, hogy azért, mert hagyjuk magunkat felhúzni, mindenkinek jót akarunk, meg hasonlók, megint mi vagyunk azok, akik többszörösen megszívják a helyzetet. Nem tudom, ez karma? Tényleg egymáson kell levezetnünk az ideget, mert a körülöttünk lévő emberektől hagyjuk, hogy az idegbaj kerüljön? Szerintem nagyon nem.

A nap fénypontja volt, hogy szerencsétlen Szlant, este 9 utánra tudtuk odarendelni magunkhoz, hogy ugyan, a fuvaros csomagokat szállítsuk el. Ezt megelőzte egy nagyon csúnya haragroham, mert hogy a gitártokom nem került még vissza hozzám.
Kettő kellemes órát vártunk Zsuval a Széna téren, én már a Mamut felrobbantásán gondolkoztam, amikor is befutott egy úriember a tokommal... aham, hittem, hogy az én tokommal, de nem. Egy elektromos gityó tokjával álltam szemben, s aki tudja, hogy mi ezzel a gond, az már érti, hogy miért jöttem úgy haza, hogy már-már zokogtam (közben Tominak itt vendégei voltak, csak jelzem), majd elnézést kérve a fiúktól, ha esetleg sikítani fogok, felhívtam az illetékes elvtárs urat, s megkérdeztem tőle, hogy most ez komoly-e.
Korrekt ember lévén, már jött is a válasz, hogy akkor találkozzunk a fuvarosunk által megadott helyen.

Tomi ennél a pontnál már majdnem feladta. A gitártok egy nagyon szép, és (akusztikus gitár esetén) tágas hely. Beleférnek ilyenek a gitár mellé, mint kisebb méretű képek, az elülső zsebébe a kislámpánk, testápoló, ez-az-amaz... hát ezt ezzel el is buktuk... még csak alufólia sincs köré tekerve, így gyakorlatilag azt sem tudom, hogy egyben ér-e oda majd a gitárom. Nyilván, a sofőr egy megbízható ember, de mondjuk úgy, hogy a járgány, amit vezet, nem kis méretű...

Odaértünk a helyre, minden a lezsírozottak alapján ment.
Arról persze nem ejtek bővebben szót, hogy félúton kellett visszafordulnunk, mert csak annyira voltunk idegesek, hogy eszünkbe sem jutott, hogy fizetni kell a szállításért és a pénzt otthon hagytuk... vagy hogy Szlan élete első igazoltatásán ment át, hogy trafiztak végig a Csepeli úton, hogy nem volt nálunk semmi, így térképet hajkurásztunk... hogy hajnalban hazaértünk, s mivel napközben folyamatos forródrót volt, mi még békésen eltakarítottunk pár órát... hogy aludtunk összesen 5 órát, s most, hogy Tomit addig-addig sikerült idegelni, hogy momentán semminek nem tud örülni, még menjünk haza Érdre, és szegény anyukámék két teljesen leszedált emberrel fognak szembetalálkozni. Ugyan. Ez semmiség. Mert legalább van pár ember, aki holt ingyen elvitt vagy 20 képet. Igen, óriási gyökerek vagyunk. Vagy mert van pár ember, aki képtelen felemelni a hátsóját, mikor tudja, hogy szükségünk van a saját holminkra. Esetleg, mert van pár ember, akit nem sikerült megtanítani a szövegértelmezésre. Meg mert van két ekkora hülye, mint mi... komolyan. Csak kiröhögni tudom magunkat.

Ma reggel felkeltünk, nagyon fittek voltunk, és vidámak (egyetlen gondolatom leszűkült az első sorokban írtra, illetve arra, hogy "de jó bakker, már csak 3 nap". Zsigerből ki voltam ettől az egész utazósditól... ezek után, mint messiást várom. Nem azért, mert jobb lesz, hanem azért, mert eljutottunk arra a pontra, amikor már mindent jobbnak találok az "itt"-nél...
Köszönöm annak a maréknyi embernek, akik miatt úgy gondolom, hogy azért lehet, hogy egyszer valamikor hazajövök!

A főbérlőnek egyébként nem volt problémája, de a jó sok levonás után valami potom összeget kaptunk vissza, amitől most megint eléggé el vagyunk kenődve. Megvan a pénzünk kintre, csak többel számoltunk. Nem sokkal, csak kicsivel...
Remélem, hogy a hazalátogatás, és az esti program (Ekultúra-találka) valahogy felemel minket hamvainkból... mert momentán azt látom, hogy ugyan nekem valahonnan lett valamicske erőm, de Tomi szétesett... és valahogy nem tudok rá haragudni ezért, mert tökéletesen igaza van. És megértem, hogy el nem bírja viselni az embereket... ahogyan azt is, hogy kiszúrásnak élte meg a tegnapiakat.

Van pár ember, akinek üzennék, név nélkül, cenzúrázva:
1. Én felállok, ha kell a segítségem, vagy tartozom valakinek a saját valamijével, [censored]!
2. Nekem lesülne a pofámról a bőr, ha két nap alatt ilyen mennyiségű képet vinnék el egy művésztől és nem fizetnék érte semmit, [censored]!
3. Engem megtanítottak szöveget értelmezni az iskolában, [censored]! Ha neked nem megy, menj már vissza az általános iskola alsó évfolyamaiba, kössz!
4. Ha annyira fontos (mert leesett végre a tantusz), hogy találkozzunk, akkor légy kedves megmozdulni... ellenkező esetben szaladnék, [censored]!

Még 3 nap!!!
(Hála az égnek!!!)

Kései

Ami a mai napon történt, azt jobb, ha nem most írom le. Legyen elég annyi, hogy megnézitek a bejegyzés alatti címkéket.

Még messze van az ágyikó, takarítást kell még folytatni.
Holnap megyünk Érdre, meglátogatjuk kicsi családomat.

Így, mivel még nem kerültünk ágyba, bár elmúlt éjfél, de
Még 4 nap!

Nagyobb kaliberű búcsúzós tapasztalatok II.

Ma reggel bementem szépen (ex)melóhelyre. Kaptam egy bögrét, amin az előző első osztály fotója van. :) Egyetlen bögre, amit mégis kiviszek. :) Szerintem értitek, hogy miért. :) Ott lesznek a kis pockok rajta. :)
Jó volt beszélgetni odabent, igazából nagyon távolságtartó voltam, mert úgy döntöttem, hogy talán a dióhéj jobban megvéd.

Persze ez sem a legjobb megoldás. Encámnál beért a harag. Ez egy 14 éves kislánynál azt jelenti, hogy részben rám lehet fogni, hogy nagyon utálja azt, ami jönni fog. Hát nyilván nem én vagyok a legfőbb probléma ebben a helyzetben, de vártam, hogy mikor fog kicsattanni a lányzón a sok-sok, eddig elfojtott szomorúság. Nehéz ezeket kezelni, én azt mondom. Túlzottan erős a kötődés, erre számítottam is. Én meg ülök, mint a maki a fán, és azon filózom, hogy most akkor mi segítene. Azt hiszem, ebben a helyzetben csak az idő segíthet, no meg persze a megerősítés, hogy nem utoljára hall felőlem.

Találkoztam Szücsikével. Hát több gondolat volt bennem, mint most, de jó érzés volt, hogy úgy beszélgettünk, mintha tegnap találkoztunk volna legutóbb. Azt hiszem, Sanyának volt igaza, mikor azt mondta, hogy bizonyos emberek, tökmindegy, hogy mennyi ideig nem látjátok egymást, megmaradnak, talán valami ilyesmire gondolt.
Határozottan jobb kedvem van, s mintha a tettvágyam is kezdene visszajönni. Ilyenekből jövök rá, meg olyanokból, hogy megkérdezi turista fiúka, hogy hol van, én meg reflexből tolom az angol választ. Nem agyalok rajta, hogy "jaj, mi van, ha rosszat mondok?" meg hasonlók. Kint sem tehetem meg. Folyékonyan fogok rizsázni, aztán kész. :)
Szóval Szücsikézni kellemes volt. Jó tudni, hogy ő is előre tör, hogy neki is alakul az élete.

Tomi pakolászott délelőtt, én most fogok bőröndbe végleges sorrendet kialakítani, illetve megkísérlem begöngyölni a fuvaros csomagot fóliába. :)
Kiderült, s remélem, hogy ez hasznos információ lesz minden idetévedőnek, hogy a (s leírom a nevüket) WIZZ AIR-nél 4 karton cigarettát lehet vinni feladható poggyászként/fő. Ezen kívül megkerült a nem teljesen jogosan levont pénzünk is. :)

Remélem, hogy most már nem lesznek nagyobb fennakadások.

Még 5 nap!

Haladós-döcögős

Haladunk-haladunk.
Tomi ma elintézte az ügyfélkaput, én elintéztem az internetes check in-t, van már beszállókártyánk, s be is sokalltunk.
Én épp az imént sírtam el magam. Utolsó pillanatban kapom a leveleket, hogy találkozzunk, de nem érzem magamban az erőt, hogy mindenkire időm legyen. Rohanunk, és néha azt sem tudjuk hogy aznap mit is kéne csinálnunk. Fele annyi idő alatt merül le az elem, mint általában, fél napot tudunk valamennyire aktívan megélni, utána kipurcanunk.
Néha erős vitánk van, vagy nem is vita, csak harapni lehet a feszkót. Nehezen tudunk egymáson segíteni, magunkon is.
S jönnek a jó tanácsok. A jó tanácsok jók, csak már annyi jó tanácsban volt részünk, hogy kipurcantunk. Mindenki mást mond, s nagyon jól esik ugyan, de már SOK. Így csináljuk, úgy csináljuk! Nem féltek, hogy...?
Meglátjuk, hogy hogy csináljuk, és de, félünk,  mint az atom, s ha megkérdezitek, még inkább félni fogunk.
Basszus, mint írtam már, hogyne félnénk. Néha megbénít, annyira. S akkor most ne csináljunk semmit? Vagy nem tudom, ilyenkor mi a helyes válasz?

No mindegy, eredményes napunk volt, voltam Tücsöknél is, felvettünk még egy számot. :-)
Most pedig megyek, kialszom magam, amennyire tudom, mert egyrészt megint gyengélkedik az idegrendszer, másrészt holnap koránkelés van, mert sok a dolog.

Sajnálom, ha kiakasztó a bejegyzés, de hát mi is ki vagyunk akadva.

Még 6 nap!
(ezt a számot meg vegyétek figyelembe, ha lesikítjuk a fejeteket a telefonban...)

Halad a szekér

Ma végre befejeztük a pakolászást, tehát elvileg minden, ami fontos, már rég a táskákban van.
Holnap megyek Tücsökhöz, zenélünk egyet, felveszünk ezt-azt, remélem, hogy a végére is jutunk. :) Végül Maynard is visszakapja a tokját, szóval menetkész lesz a kicsike. :)

Itt volt az egyik volt tanítványom, Anna. Ettünk, beszélgettünk, választott magának képeket, aztán elváltunk.
Tomi CD-ket pakolászott, az kicsit megviselte, de már jobban van. Megbeszéltük, hogy kicsit túlzottan is ragaszkodunk bizonyos anyagi javakhoz, és ez so bad, tehát megpróbálunk ezen tudatosan változtatni. :)

Minden napra telepakoltuk magunkat, nem fogunk unatkozni. :)

Még 7 nap! (egy hét van hátra, oh my god!)

Pakolás-Érd-pakolás-meglepettség-pakolás

Ma összecuccoltam, amit nem tudok magammal vinni, s Szlannak hála, el is juttattuk Érdre a cuccokat.
Otthon maradtam picit, beszélgettem anyuval, jó volt. :-) Nem szorult össze a torkom, de gyanítom, hogy pénteken ez másként lesz... ez a sok búcsúzkodás.

Hazajöttem, erre látom, hogy Uram, s parancsolóm még mindig pakol, serényen. Össze is rakta a fuvarozós pakk nagy részét, hát van egy súlya annak a könyvkupacnak, amit betettünk. (Hozzátenném, hogy az eredeti könyvtárunk ennek a többszöröse...)
Ami kiborító, hogy a légitársaság erősen átírta a szabályzatát (hát persze, hogy két nap alatt), s csomó dolgot nem tehetünk sem a kézipoggyászba, sem feladható poggyászba.
Na most a feladható poggyászba nem rakhatom be az itthoni patikát. Nem tudom, hogy ha felmutatom, hogy gerincbeteg vagyok, és a gyógyszereim nélkül olykor-olykor úgy fáj, hogy sikítok, akkor elfogadják-e, de gyanítom, hogy baromira nem hatná meg őket.
Nagyon gáz... a laptopokat sem rakhatjuk be oda... egyszerűen nevetséges. A ruhákat tehetjük be, de ez így nonszensz, mert akkor mi a francnak fizettünk megint csak rengeteget a 32 kilós poggyászért? Akkor fizetek kétszer annyit a fuvarozónknak, és el van intézve, vagy én vagyok a hülye? Vagy az ékszerek? Egy, azaz egy darab laptoptáskába ezeket hogyan fogjuk begyömöszölni? Juhúúú! :-D
Na mindegy, ezen egy kicsit felhúztuk magunkat.

Számítottunk rá, hogy innentől kicsit feszültebbek leszünk, mint eddig, pedig mostanság ritkán simulnak ki az idegszálak. (Reklám helye: a B-komplex nevű vitamin kombó igencsak jót tesz ilyen helyzetekben.. plusz egy kis magnézium.) :-)
Meg is egyeztünk Tomival, hogy nem vesszük komolyan egymás beszólásait annyira sem, mint máskor. Élelmes megoldás a feszült hétköznapokra. :)

Holnap Tomi megy haza, én pedig pakolászom, mert muszáj. Mondjuk már tényleg nincs sok. Ürül az albérlet, ürülünk mi is, aztán majd megtelünk megint.
Szomorú, hogy kevés idő van, s így nincs időnk olyan dolgokra, amiket szerettünk volna még megtenni, s lehet, hogy jó pár emberrel nem is sikerül találkoznunk. Ez sajnos elkerülhetetlen, de talán lesz még alkalmunk találkozni.
Egy a bolygó. :-)

Még 8 nap!

Móka, s kacagás

A tegnap nagyon kellemesre sikeredett. :D
Életemben először csináltam KFC-s kaját, s a jelek szerint jól sikerült, legalábbis nagyon toleránsan nem kaptam rá panaszt. :D
Nem is ez a lényeg, ez amolyan zárójeles megjegyzés volt, hiszen nagyon jó kis társaságot sikerült összeverbuválni, Zsuék nem kicsit voltak már "nemsápadtak", s végül is egy kellemes estét töltöttünk együtt. :)
Gyakorlatilag rég volt ilyen szociális, érdeklődős, véleménykimondós, gyakorlatilag mindenkit szeretős, hasfogósan röhögős, beszélgetős, másokért aggódós, szerelmetes, pozitív esténk. Azért a többes, mert Tomin is láttam ezeket a jeleket. Volt már, hogy menekültünk egy helyről, s gyakorlatilag ki voltunk borulva, hogy miért kell emberek közé menni, ez az este viszont sokáig marad meg bennünk az utóbbi idők legjobb bulijaként. :)

Itt volt Hobó, meglátogatott minket, s sokat rötyögtünk. Sütés közben még szerenádot is adott, hát van tüdeje, az tény. :) Aztán Zsublágú volt vidám, szomorú, ideges, megint vidám, bolond, kis majom, minden. :D
Krisztián is ideért egyben, Sanyával is összefutottunk, dokumentáltam is a fiúkat. :)

"A szent, a bölcs és a mű-vész. :)"
















Haza is értünk valamikor hajnalban, aztán próbáltunk pihenni. Többé-kevésbé sikerült is.
Most jönnek páran képekért, akikkel szintén jó lesz találkozni.
Holnap Szlannal megyünk haza, elviszünk pár cuccost, s megölelgetem kicsi családomat. Addig persze rá kéne jönnöm, hogy a tankönyveken kívül mi az, amit nem fogok tudni a fuvaros körbe se bepakolni, s aszerint szelektálni és pakolászni. Mindenesetre most rendszerezek, aztán pakolok.
Amúgy nincs sok cuccunk, csak nehéz egy ilyen helyzetben eldönteni, hogy mondjuk mi az, amire kint is szükség lesz. Értem ez alatt, hogy a kedvenc könyvemet nyilván ki akarom vinni, bár tény, hogy Vladimir Nabokov Lolitájával csak akkor érnék Angliában valamit, ha mondjuk angolul lenne. Nem könnyű ez a rendszerezés-fontossági sorrend dolog...

Még 9 nap!

Fülproblémák, egészségügyi harakirik, avagy NEM ADJUK FEL, WRÖSH!

Tegnap voltunk mindenféle vizsgálaton.
Nekem a fülemet mosták ki, egész gyorsan, azóta olyan dolgokat is hallok, amiket eleddig soha. (pl. Loránd ventilátora serceg)
Tomi ultrahangon volt. Nem az okozza a panaszait (vagy legalábbis mi, nagyokosok így gondoljuk), ami végül is a baja. Míg mi Zsuval a Kopaszi gáton gyűjtöttünk kavicsokat, addig Tomi úgy gondolta, hogy növeszt magának egy 4 mm-est az epehólyagjába... No, az epekavicsokat, mint olyan, ismerjük, rutinnak számít a mai orvostudományban... persze nincs az a rutin, ami 10 nap alatt megoldaná ezt... szóval pörgetem az agyam, kértem némi segítséget, s végül egészen praktikus tudásra tettem szert. :)

Közben találtam végre világítós gyurmát, Zsuval be is indultunk, megint szép kis ékszerek születtek. Nagyon remélem, hogy nem lesz vámügyi probléma vele.

Hopp, a lényeg egyébként majdnem kimaradt. Tegnap tudtunk kontaktolni egy sráccal, aki egészen tűrhető áron elvisz nekünk pár holmit Northamptonba. Ez jó hír, nekem spec azért, mert Maynard is kijut, s a srác garantálta, hogy a gitárnak semmi baja nem lesz.

Sok elintézni való van. Idő meg szinte semmi. Nos, ebből kifolyólag lesz egy elég feszült időszakunk. Várható volt. :)

Ma jön Krisztián, várjuk szeretettel, holnap pedig repül haza. Haza... huh... :)

Egyelőre ennyi, azt hiszem.

Még 10 nap!

Utolsó, nagyobb kaliberű megéléseim egyike...

A tegnapi bejegyzés eléggé elmaradt, bocsánat, a netszolgáltatónk úgy döntött, hogy elszáll 24 órácskára.
Van ez így, mondanám, hogy aludtunk is végre, de nem így történt, inkább KETRECHARCOT néztünk a tévében, meg Dr. House-t. :D
Igen, idáig süllyedtünk, mármint nem a House-ig, mert azt eddig is szerettük... a ketrecharc meg... pfff, hát megállapítottuk, hogy ezekkel az emberekkel sem kekeckednénk, ugyanakkor fel tudnánk használni önös céljainkra őket. :D

Ma reggel jó korán ébredtem.
Indulás Szigetújfaluba, utolsó köröm, szerződésbontás aláírása, mesedélelőtt, GYEREKEK.
Sikerült jó néhányukat elcsalni a suli elé, hogy egy utolsó nagy találkozásban vegyünk részt. Örültem, hogy érdekelte őket a sorsunk, még pityeregtem is. Nos, szentimentális napjaimat élem, fogok még bőgni az elkövetkezendő másfél hétben, otthon még nem is voltam...
Hát a gyerekek. Tudod, mikor összeszorul a torkod, mert mindig azt hitted, hogy egyes tanáraid csak blöfföltek, mikor azt mondták, hogy sosem felednek, hogy valami maradandót és örök emlékűt adtál nekik, s végül, ha ugyan erre a pályára lépsz, rádöbbensz, hogy basszus, lehet, hogy volt, aki blöffölt, de jó páran komolyan gondolták azokat a súlyos szavakat.
No, így éreztem magamat egészen pontosan. Többnyire táncosok, de jó, hogy nem csak ők, hanem még a többiek is megtiszteltek a jelenlétükkel. Végignézel rajtuk, s egyszerre lesz tíz tonnányi teher a mellkasodon, egyszerre döfködik késsel a szívedet vagy százan, s valaki konkrétan szorongatja a torkodat. Eközben pedig egyre biztosabb vagy benne, hogy nem feleded őket soha, mert életed azon momentumait adták neked, amire más egyszerűen NEM KÉPES.
Lehetsz te akármilyen tehetséges zenész, szerethetnek kis millióan mondván, hogy a barátaid, lehetsz rohadt sikeres ember, de ha tanítasz, akkor olyat kapsz, amiben keveseknek lehet csak részük.
Bakker, bár értené mindenki, hogy mit mondok!
Anno a középiskolai oföm azt mondta, hogy ő többet nem akar osztályt magának, mert mi voltunk az igaziak... rá egy évre új osztálya volt. Csalódtam. Megtanultam, hogy a felnőttek bizony túloznak néha. Megtanultam, hogy felelősséggel mondunk dolgokat.
Nem mondom, hogy nem akarok másokat tanítani. Pont, hogy akarok, nekik köszönhetem, hogy igazán szerelmes vagyok ebbe a melóba, s a velük töltött idő lesz az, ami erőt fog adni, hogy újra taníthassak. Nem, lehet, hogy nem ebben az országban. Az is lehet, hogy újra tanítok majd tánc és drámát... de csak és kizárólag ezeknek a gyerekeknek köszönhetem, hogy akarom is csinálni még. Nem a felnőtteknek, akikkel együtt dolgoztam (bár mentoromra, aki Csilla, vadul fölnézek, emberileg, szakmailag, élet-ügyileg is mérhetetlen segítséget adott nekem; s immár exfőnökömre is, ki szintén Csilla, nagy örömmel fogok emlékezni, vagy épp Katára, aki annyira aranyos, hogy becsülni fogom érte, míg csak emlékeimben ringathatom... sorolhatnám, nem fogom, mert van olyan is, akit kitakarítok a memóriámból).
Azok az ölelések, amiket ma kaptam, azok a kedves szavak, amiket ők mondtak nekem, nagy erő, nagy felelősség, s most érzem azt, hogy "igen, Hajni, rohadtul megérdemled". :)

Nem tőrrel a szívemben megyek el, hanem erővel, s büszkeséggel, egy megjavított szívvel. :-)

Büszke vagyok rájuk is, magamra is, arra is, ami maradok bennük, s arra, amik ők maradnak bennem.
Remény.

Még 12 nap!

Lelkesedés

Tudod, amikor megtelik léggombócokkal a mellkasod, s ezek nem azok a fajták, amiktől félnél.
Új illatokat érzel, új ízeket fedezel fel még a megszokottban is.
Sokkal több erőt érzel magadban, mint ez előtt, s már-már két markodban érzed a gyeplőt újra.

Ilyet éreztem ma egész nap...
Sokkal jobb, mint eddig bármi az utóbbi időben. :)

Még 14 nap.

Számláló

Még 15 nap.

:-)

Ahogyan a címben is látjátok, ez egy ilyen nap volt. :-)

Velünk volt Zsu, s ma kicsit minden olyan volt, mint régen.

Köszönjük azoknak, akik kijöttek hozzánk a Kopaszi gátra! :-)
Jó volt látni az ismerős arcokat, de a kevésbé ismerteknek is nagyon örültünk. Üdítő volt találkozni egyik kedvenc párommal is, az Ekultúra anyukájával és apukájával. Bár tartalmas beszélgetésre még nem vagyok képes.
Volt szerencsém egyik (immáron volt) kolléganőmmel is összefutni, ennek kiváltképp örültem.

Sok embertől kell elköszönni kevés idő alatt. Kemény dolog ez... félek, hogy valaki kimarad. S ez nem direkt lesz. Tudod, mikor rádöbbensz, hogy nem értékelődtek le az emberi kapcsolataid, csak azt hitted.

Mára ennyi, mert most még feldolgozóban vannak az ingerek.

Még 16 nap.

Képosztogatás

Holnap kiülünk a Kopaszi gátra, s Tomi képeit osztogatjuk.

Ezt a bejegyzést nem biztos, hogy nekem kéne írnom, de figyelek.

Tudjátok, ez borzasztóan nehéz lehet... évek munkáit pillanatok alatt elosztogatni, s reménykedni, hogy nagyon vigyáznak majd rájuk az újdonsült gazdik. Felfoghatatlan. 

Mindig csodáltam Tomit, hiszen tényleg, anyagi világ szintjén oda tudta adni másoknak a lelke töredékeit. Most nem csak akarja, de tennie kell. Látom, hogy megviseli, és sajnos ezen nem tudunk változtatni.

El sem tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehet. 

Sokáig úgy gondoltam, hogy az, hogy én éneklek, nem olyan nagy dolog, mert csak bizonyos pillanatokban tudok adni az embereknek, s azokon kívül nem. Ezért picit irigykedtem is Tomira, hogy bezzeg ő csak leül, kirajzolja, ha éppen ajándékot adna valakinek és kész...

Most látom csak, hogy mennyivel nehezebb ez most neki. Én viszem a hangomat, viszem a dalokat... Neki pedig még a rajzolást is újra kell kint kezdenie. Nagyon keveset tudunk csak kivinni magunkkal.

Mindig azt mondta, hogy nem gond, ezeket újra lehet rajzolni. 

Butaság volt elhinni, hogy tényleg nem érdekli.

Néha úgy érzem, hogy képtelen vagyok segíteni neki. Hiába szeretem nagyon, hiába fogom a kezét, valahogy nem tudok érte igazán tenni. Tényleg, tehetetlennek érzem magamat. Kérdőjelek vannak a fejem fölött, mivel tehetek jót, mivel teszek esetleg rosszat... 

Bízom benne, hogy jobban lesz. Most a kis poklában van. Tudom milyen ott lenni, én is megjártam. Türelemmel és megértéssel várok, míg sikerül megoldania a belső békétlenségét.

Minden jó lesz.

Ti pedig, akik kaptok képet, kérlek nagyon vigyázzatok rájuk. Mindegyik egy külön darab egy hihetetlenül különleges emberből.

And this man is so fragile.

Még 17 nap.

Jobb hírek

No, ma bevánszorogtunk egyik ismerősöm tanácsára a bankba, hátha ott volt a gond, s a kedves ügyintéző hölgy felvilágosított minket, hogy igen, látja a problémát, de jelenleg zárolva van a dolog.
Így két dolog van:
1. írunk az illetékes légitársaságnak (megtörtént)
2. bemegyünk jövőhéten, ha a zárolás feloldása után sem jött vissza a pénz, s akkor felveszünk egy jegyzőkönyvet, s ők elintézik a maradékot.

Ez így már biztató. :-)
Majd azért meglátjuk, hogy mi sül ki belőle, de nyugodtabbak vagyunk. Az albis ügyeket is elintéztük, igazából a lényeges dolgokon túl is vagyunk.

Még 18 nap.

Repülőgép társaság, avagy fuck you, erősen! -.-'

Ma megjött Tominak a mindenféle OTP-s visszaigazolása.
Az egy dolog, hogy a repülőtársaság (kiknek neve maradjon rejtve) oldalán meg kellett adnunk a számlaszámot mindenfélével, elemelték a pénzt, ami járt nekik... aha, meg a fenét, a dupláját!
Az első tranzakciónál azt írták ki, hogy elutasítva, befagyott a rendszer, nem jött az e-mail.

Igen, tudom, normális ember ilyenkor telefonál (potom 250 Ft-os percdíjért ugye, mert az is normális, mint az ember, aki ennyiért telefonál), de mi azok a fajta normális emberek vagyunk, akik nem zaklatnak mindenkit mindenféle ostoba kérdésekkel, ezért beindítottuk újra a folyamatot. Gondoltuk, a járatmódosítás nem olyan hú, de bonyolult feladat, egy ilyen rendszer meg csak nem bugos.

ÚJABB HIBA!
Attól függetlenül, hogy a második akciónál már nem azt írta ki, hogy (sokpénz) elutasítva, hanem azt, hogy (sokpénz) megerősítve, hát látjuk, hogy csak kétszer vonták le a mocsadékok a pénzünket.
Arról nem is beszélve, hogy a számlázási adatoknál összeadva a repjegyünk foglalása és a módosítási díj van ott, összeadva a korrekt (sokpénz) összeget kaptuk meg. Alatta meg egyből fogad a kétszeri (sokpénz) megjelenítése.

Most írtam egy panaszlevelet, de hát az is vadregényes volt. Az utas nevét például nem mindegy, hogy hogyan adod meg, az a felhasználóneved, de erre nem utal semmi... SEMMI!
Aztán begépeled az adataidat, amiket erősen copy paste-formában csinálsz, mert ugye igazolnod kell, hogy rohadtul igazad van, de ameddigre begépeled a járat számot, a dátumot, a honnan-hovát, kitalálod, hogy a rendszernek milyen név kell, leírod, hogy mi a hasfájásod (mindezt úgy, hogy kettévág az ideg, mert nem kis összegekről beszélünk, de maradj tökre diplomatikus, mert ha elpattan az agyad, akkor "fúj, te bunkó vásárló, te alpári tajparaszt"-szintre degradálnak), egy a lényeg, mire a végére jutsz, KIDOB A RENDSZER! Belépsz, és KEZDD ELÖLRŐL, TE LÁMA!

végül elküldtem a levelet, mire jött a formális, jaj bocsi, jaj, kapcsolatba lép veled valamelyik szuper munkatársunk, DE HA BANKI PROBLÉMA VAN, AKKOR INKÁBB TELEFONÁLJ.

BENG!

Szóval igen, tudom, sokan majd mondjátok, hogy te voltál a hülye, Hajni (nem is ti, mint többes zsám, mert Tomi már akkor mondta, hogy aggódik, nem bízik a rendszerben)! És igen, én voltam a hülye, hogy nagy naivan rányomtam arra a tetves gombra! Mentségemre szóljon, hogy mást sem csinálok napok óta, csak olvasom a szaros szabályzatot, és erről mondjuk egy átkozott szó sem volt, közvetlen a módosítás előtt pedig telefonáltunk is egyet.
DE KÖNYÖRGÖM! Az oké, hogy a rendszer csinál valamit, de a rendszert TÉNYLEG senki nem figyeli, hogy, "Te figyu már, Gizi, ez a majom ugyanarra az időpontra rányomott kétszer, vót' valami frissítés, akkor értesíccsük má', hogy levontunk neki kétszer, hogy ESÉLYE LEGYEN VISSZASZEREZNI idegbaj, és magas vérnyomás nélkül a kibeäeŧħĐ[{øä¶eø÷{¶-tt pénzét"???

Szorítsatok, kérlek.
Agyam eldobom.

A bőrönd para, 2. rész

No, megvolt a főpróba első része. A második majd az lesz, amikor leméretjük, hogy súlyra passzol-e a történet. Nos, volt némi idegbaj, amikor megláttam a kiszelektált ruhatömegemet (csak fele akkora volt Tomié, nem is tudom, mit aggódom folyton), s aztán a bőröndöt.

Tomi olyan kényelmesen belefért, hogy elgondolkoztam azon az opción, hogy Zsut tényleg belenyársaljuk a bőröndbe, visszük magunkkal, aztán szépen összevarrom, ha odaértünk. :D
Nálam már volt egy kis jegesedés. Tomi ötpercenként susogta a fülembe, hogy nyugi, megoldjuk, nincs baj, nem kell itthon hagynod, nem, azt sem stb. :)
Végül sikerült beférnem a bőröndbe, s lássatok csodát, még a hajszárítóm is belefért, Lorándot is bele tudjuk akár tenni, ha arról van szó, megemelni sem volt olyan vészes, világjáró Csillaglényemnek is ott a helye, Tomihoz meg mehetnek a DVD-k, nincs para, megfagyni már nem fogunk.

Végső opciónak pedig tényleg ott van az, hogy felveszek magamra pár réteget, aztán nesztek, mérjetek.
Mu-ha-ha-ha. :)

A repjegyet lefixáltuk, indulás:
Augusztus 20. (igen, ez kicsit mókás), 18:25 :)

Itt van pár kép, hogy ne csak a betűket lássátok folyamatosan.

 Ruhakupac... nem a végleges formátum.

Ruhakupac ismét.

 Ők a kiesők.

 Tomi cuccai a bőröndben 1.

 Tomi cuccai a bőröndben 2.

 Még a cica is elfért. :)

 :-)

 Bocsi cicus, kint maradsz. :)

 itt volt bennem egy kis pánik, mivel a fele volt még csak bent...

 ... és nincs is tele annyira. :D

 Kapitány, hol a hajó? - avagy, felőlem mehetünk! :D

Világjáró Csillaglényem.

Tomi pakol. :)

A bőrönd para, 1. rész

Amikor a repjegyeket megvettük, nagyon fontos opció volt, hogy kijöjjünk valahogyan anyagilag még itthon is és odakint is.
Felmerültek olyan opciók, hogy hitelt veszek fel a kezdéshez, de nagyon nyúl módon viselkedtem, ezért megkértem Tomit, hogy próbáljuk megoldani máshogy a dolgot, mert képtelen vagyok erre a dologra. Meg is viselt, hogy ennyire nem merek bizonyos dolgokat meglépni, de Tomi megértette (ugyan, mit nem ért meg ez a csodalény?), s elkezdtünk okoskodni, hogyan lehetne a legjobb.

Aztán a poggyászokra került a sor. Nyilván gondoltuk, hogy nem vihetünk ki mindent, s a poggyásznak elég húzós az ára, ezért az arany középutat választottuk, s a 10 kg-os kézipoggyászunk mellé, amit felvihetünk, kiválasztottuk a 32 kg-os poggyászt.
Telt-múlt az idő, néha láttam embereket a metrón, ahogy Feri-hegyről (bocsi-bocsi, Liszt Ferenc Repülőtér... jajmár) jönnek, és láttam a bőröndöket. Elkezdett bennem motoszkálni egy kisördög, hogy ugyan nem vagyok az a pláza-suna, akinek tele a szekrénye millió ruhával, s ezeket folyamatosan bővíti is, de basszus, a ruháimnak nem elég egy ilyen bőrönd...
Tegnapelőtt voltunk a Tescoban, találtunk is bőröndöt (azt írták, hogy 25 kg-nál többet nem lehet bele pakolni, másmilyen nem is volt, na ezt fogjuk mi pont lekaksizni). Húztuk hazafelé magunkkal, megnézegettük, kinyitottuk, konstatáltam, hogy nagyon remekjó kis darabok, aztán beütött az elmaradhatatlan PARA! No oké, hogy ruhákat kéne vinnem, s annak el kell férnie, de van még hajszárítóm, sálam, basszus bugyi is és zokni is kell (édes Uram, MIÉRT?), Lorándot (laptopom) be kell préselnem abba a táskába.... s egy újabb gondolatfoszlány nyalogatta meg az agyalapi mirigyemet:
Maynarddal mi lesz?
Az én kicsike gitáromat hogy a retekbe viszem át Magyarországból angol földre? Ájjjjeeeeee.
Na és akkor van még tutira olyan, amin nem gondolkoztam eleget... ezekre van 45 kg kreditem, ebből 3,5 kg a bőrönd maga. Juhú.

Annyira nem rossz a helyzet, mert van nékünk odakint egy Krisztián nevű, kulcsfontosságú személyünk. Tominak barátja, én pedig beszélgettem már vele. Ő elvileg szerzett nekünk kontaktot fuvar címszó alatt.
Róla egyébként szerintem fogtok még olvasni sokat, mert szállásadónk lesz egy darabig, illetve életünk szerves része is. :)

Arról, hogy a mai napon hogyan alakul a bőröndbe pakolás főpróbája, miként sikítom végig a 40akárhány négyzetmétert, illetve Tomi hogyan oldja meg a helyzetet pikk-pakk, a második részben, a nap végén fogok írni, s szerintem tarkítom az eseményt pár funny pictures-zel. :)

Addig is, 'áló. :)

Repülőjegy, avagy mit NE csináljatok!

Elvileg nem akartam ma már többet bejegyezni, de most eljutottunk a közös kiakadás széléig.

Ha nincsen tapasztalt ismerősöd, aki segít a repülőjegy dátumának módosításában, akkor a járatmódosítás maga egy rakás idegbaj! Holnap telefonálhatunk, hogy potom 22 rongyért járatot módosíthassunk.

Tanács: TUTIRA MENJETEK A DÁTUM VÁLASZTÁSAKOR, különben úgy jártok, mint mi.

Tomi&Hajni off,
jelige: ROAR!

Szúró érzés a mellkas tájékán

No, akkor el is kezdem a belső megélések kiadását.

Három hete kezdődött, teljesen váratlanul.
Besokkoltam.
Tudjátok, amikor meghozzátok magát a döntést, akkor ez eleve egy izgalmas dolognak tűnik, nem elég közeliek a dolgok, amiket meg kell lépnetek, ezért az izgalmas oldalát fogjátok meg.
Olvastam könyveket, akik kimennek, többnyire izgalmas dolognak élik meg ezeket a helyzeteket, várják, amíg ki nem mennek, jön a kultúrsokk és társai.

Nem rohannék előre. Biztos, hogy vannak olyanok is, mint én, akiknek valamiért sokkal nehezebb meglépni bizonyos dolgokat, könnyebben bizonytalanodnak el, nehezen tudnak elkötelezett, komoly döntéseket meghozni. Ez bármire visszavezethető, s bárkit okolhattok érte, tökre mindegy, mert a folyamat belül megy végbe, tehát nem a külvilágot kell ezekért okolni.

Három hete, igen, három hete sokkoltam be.
Annyira, hogy majdnem borítottam mindent, amit eddig felépítettünk Tomival.
Aggodalomnak hívják az érzést, amivel nem lehet mit kezdeni. Hirtelen nagyon sok láncot szakítasz el, olyanokat, amikről már azt hitted, hogy rég elszakítottad, vagy legalábbis túl tetted magad rajtuk.
Aztán megjelennek, de nem egyszerre. Azt hiszed, hogy egyszerre, de a legapróbb aggodalomszilánk kezdi el zúdítani a lavinát.

Elhagyod a munkádat. Amúgy is el kéne hagyni, esetemben nem Anglia miatt, hanem mert hiányosságaim vannak a diplomát illetően.
Ha túl sok dolgot veszítesz egyszerre, vagy legalábbis veszteségnek éled meg, akkor összeomlasz belül, és elkezded a külvilágot okolni. Én legalábbis így éltem meg.
Először a családomat okoltam, mert kikérték maguknak, hogy nem törődtem velük.
Azt hittem, hogy haza kell menekülnöm, hirtelen túl sokat akartam bepótolni.
Nem a családom volt a hibás, én voltam az.
Aztán elkezdtem azokat az embereket okolni, akik elfordultak tőlem. Tényleg elfordultak tőlem, de már én sem akartam tenni azért, hogy visszaforduljanak. Nem feltétlen ők voltak a hibásak, de itt azért nyitva hagyok egy kiskaput, mert ez mindenkin múlott.
Végül, s ez a legalattomosabb dolog, elkezdtem Tomit okolni.
Pedig ő aztán semmiről nem tehetett. Odáig vittem a dolgokat, hogy már a vele kapcsolatos érzéseimet is megkérdőjeleztem.
Még most is belém hasít az az érzés, amit három hétig cipeltem.

Ha valaki külső kontrollok alapján él és elfelejt befelé figyelni, akkor bizony ezt a poklot többször éli meg, mint ahányszor indokolt lenne.
tehát elkezdtem a kapcsolatunkat okolni a lelki válságomért.
Először féltem Angliától, mégsem akartam kimenni.
Aztán féltem a kapcsolatunktól, hogy mélyebbre kell mennünk, hiszen odakint egymásra leszünk utalva.
Féltem, hogy itt kell hagynom mindent, amit ismerek és szeretek.

S akkor elértünk egy eléggé sarkalatos pontra. Minden, amit ismerek.
Alapvetően inkább járt úton haladok, miközben hirdetem, hogy szabad szellemű vagyok.
Gyerekek, a kiutazás önismerettel kezdődik.
Ha nem ismered magadat, akkor bizony csúnyán koppanhatsz.

Ilyenkor a legjobb, amit tehetsz, hogy a legmegbízhatóbb barátaidra támaszkodsz kicsit. Kicsit.
Ha tanácsokat kérsz, az talán jó lehet, de nem a legjárhatóbb út az sem, hiszen ha túl sok támaszkodót és kapaszkodót csinálsz magadnak, akkor a lelked egyszerűen nekiáll tagadni. Tagadni fogsz mindent, amit csak lehet.
"Jól vagyok!" - mondod, - "Jól kell lennem!"
Reakció belülről?
"FENÉT VAGYOK JÓL! NEM IS KELL JÓL LENNEM!"

Mindent próbáltam. Hagytam, hogy átfolyjon rajtam, megtagadtam, próbáltam elterelni a gondolataimat.
Csak hogy az ember olyan lény (legalábbis én), aki, ha sokáig tagad, akkor bizony egy idő után szakad.
Szakadtam.
Három héten keresztül minden nap zokogtam egyet, belül sikítva hívtam fel a barátnőmet, könyörögtem, hogy valaki mentsen fel a felelősség alól.
Egyik hétvégén közöltem Tomival, hogy nem megyek vele, ha akkor anyukám nem hív fel, elmondhatatlanul nagy baromságot csináltam volna.
Visszanézek, gyávaságot látok.
Miután hazamentem, valamelyest összeszedtem magam, de végül rájöttem, hogy minden menekülés volt. Az is, hogy hazamentem, az is, hogy visszajöttem.
Hirtelen kisiklott alólam minden, egy átkozott stabil pontot nem találtam magam körül.
Ha ilyen dologban lebegsz, akkor már nem aggódsz, hanem szabályosan kétségbe vagy esve.
Én pedig ebben az esetben visszaesek.

Küzdöttem, sokat próbálkoztam, tagadtam, a végén meg már azt sem tudtam, hogy mit szeretnék valójában.
Amikor az aggodalom és a szimpla kétségbeesés nem elég, jön a pánik.

Magamat juttattam idáig, de szeretném, ha értenétek, hogy hol siklik ki egy ilyen dolog a leginkább.
Amikor megkérdőjelezel alap dolgokat, olyanokat, amiket addig annyira egyértelműnek hittél, az nem feltétlenül baj. Nem gond, csak akkor, ha elhiszed, hogy ezek valós problémák.

Mindenki fél, én gyakorlatilag átmásztam a poklon. Az agyam mindennel próbálkozott, már régi szituációkat is előhozott, de például még mindig rémálmaim vannak. Innen tudom, hogy még kicsi idő kell a teljes felépüléshez.

Melinda barátném mesélt élethelyzetekről, saját tapasztalatokról.
Hát igen, gyakorlatilag tényleg idegileg kicsináltam magamat. Jól tettem? Nem, dehogy tettem jól, ezeknek semmi értelmük nincsen.
Hogy oldottam meg? Nem tudom, még nem érzem teljesen megoldottnak.
Mi segített? Nos, nem mi, hanem inkább ki. :-)
Embert nem bántottam még annyit, mint ez alatt az idő alatt Tomit. Aztán már a lelkiismeret furdalásom is fojtogatott, mert nem akartam neki rosszat. Volt egy nagyon kemény pillanat. Akkor azt hittem, hogy vége, kész, elmartam magam mellől a folyamatos kétségek, gyötrődés és fájás közepette. Na OTT volt egy fordulópont.
Aztán kiruccantunk itthonról, s 24 óra teljes környezetváltozás után elkezdtek megváltozni a dolgok.
Nem gyilkol a pánik, és kétségbe sem vagyok esve.
Jelenleg van egy kis aggodalom bennem, hiszen elhagytam a munkámat, amit mindennel együtt azért baromira szerettem, legalábbis a gyerekek részét mindennél jobban. Itt hagyom a családomat, és most nem az van, hogy de attól még haza mehetek, ha úgy alakul. Magam mögött hagyom a barátokat, akik közül egy-kettő igazán mélyre ásta magát a szívemben. Az aggodalom kezelhető. A többit pedig meg kellett gyilkolnom magamban.

Viszont, ha megfordítom a dolgokat, márpedig már képes vagyok megfordítani, akkor a következőket látom:
- lehet, hogy nem lehetek pedagógus, de ez csak ideiglenes, lehetőségem kint is lesz, frankón megtanulom a nyelvet, nekem mindenben a mély víz ment a legjobban. :)
- itt hagyom a családomat, de talán kintről lesz lehetőségem nagyobb támogatást adni nekik, s bármikor haza jöhetek, ők mindennél stabilabbak, legyen akármilyen is  helyzet. :) Ha kintről segítem őket, akkor lesz is hová hazajönnöm.
- azok a barátok, akik igazán bennem vannak, pár kilométertől még nem irtódnak ki belőlem, s lesz kit meglátogatnom a családomon kívül itthon, emellett új barátokra is szert tehetek odakint. :)
- fiatal vagyok, most kell élnem. :)
- nem akarok pár év múlva azon rinyálni, hogy másként is lehetett volna, mert tudom, hogy olyan vagyok.

Tomi mellett szeretnék lenni, mert ő érdemes erre. Ilyet nem éreztem még, de megtettem a lépéseket, és miatta felül tudtam kerekedni bizonyos állandónak számító démonjaimon. Mi lehet ennél nagyobb biztosíték?

Ha ilyen helyzetbe kerültök, akkor csak magatokat tudjátok kiszedni a helyzetből, és csak úgy lehetséges, hogy célokat építetek magatok köré.
Persze, lehet arra fogni a dolgokat, hogy "Jaj, nehogy meglépd, ha nem vagy benne biztos! Ne csinálj hülyeséget, ha félsz, akkor nincs értelme!"... de most komolyan. Tegyétek már fel az őszinte kérdést magatoknak: ti nem félnétek egy tök új helyen nulláról elkezdeni mindent úgy, hogy eleinte egyetlen ember lesz, akire támaszkodhattok? Frászkarikát nem.
Szerintem meg arra nem lehet építeni, hogy mindent 100%-ig stabilan TUDNOD kell.
Semmi nem biztos az életedben, ezért igenis, a félelmek ellenére kell meglépni a dolgokat. Megbánás? Minek? Nincs rossz döntés, csak beletáplálták az agyunkba, hogy létezik olyan.

Kételkedtem? Kételkedem is még. Biztos akkor lesz minden, hogy ülök a northamptoni szobánkban, és bújom ezerrel az álláshirdetéseket... SŐT, még akkor SEM lesz, mert kell a meló, kell a minimum fél év, amit végig fogunk szívni. Honnan a fészkes fenéből tudjam, hogy menni fog-e, ha még ki sem próbáltam?
Innentől teljes jogomban áll AGGÓDNI, de nem saját magam és a környezetem rovására.
Jő a negatív gondolat, az aggodalom, uram bocsá' a félelem? Oké, hát fog is jönni.

Én mosolygok. Néha pityergek is, de inkább mosolygok most már.
Életem egyik legnagyobb kalandja előtt állok, egy hihetetlenül erős emberrel az oldalamon.
Viszont ahelyett, hogy félnék, inkább izgalmas kalandnak fogom fel az egészet. :)

Nem biztos, hogy teljesen érthető, amit közölni akartam veletek az elmúlt három héttel kapcsolatban, s csomó hiányosságot fogok látni, ha visszaolvasom a sorokat. :)
Majd, ha teljesen kihevertem a nyomoromat, akkor összefüggőbb leszek, mert kívülről látom a helyzetet.
Csak tudatni akartam veletek, hogy ez egy normális állapot, s ne aggódjatok miattam. (Ezt leginkább azoknak, akik végigjárták velem az utóbbi három hét rögös útját.)

A legközelebbi bejegyzésben megosztom veletek a bőrönd-parámat.
Na az bizony valós probléma. :D:D:D

Miért hozunk létre még egy ilyen blogot, amikor már annyira sok ilyen van?

Első bejegyzés...

Ez egy célorientált "Angliába utazunk, s megpróbáljuk túlélni"-blog lesz.
Northamptonba költözünk, Londontól északra, egy nagy, de nyugis városkába, ahol megpróbálunk életet teremteni magunknak. Ezt jó páran tudjátok, mások talán most szembesülnek vele, hogy nem csak a szánk járt a dologgal kapcsolatban.

Rég volt olyan, hogy folyamatosan próbáltam vezetni blogot. Ez most azért (is) lesz izgalmasabb, mint az eddigiek, mert benyomásokat próbálok majd közölni veletek, a sok-sok kezdeti nehézséget is szeretném megosztani, akárcsak az örömteli dolgokat. Tanácsokat szeretnék osztogatni én is, mint előttem már annyian, leginkább abban, hogy lelkileg milyen megélések, tanulások mennek végbe az emberekben, mikor meghoznak egy ilyen döntést, elkezdenek rá készülni, meglépik.

Azért is lesz érdekes a blog, mert nem egyedül megyek, hanem a párommal, ettől lesz izgalmas a történet.
Kiknek szólok először is?
Leginkább azoknak, akik ismernek minket, s kíváncsiak a kinti életünkre, kíváncsiak arra, hogy mi minden történik velünk.
Próbálom majd Tomi megéléseit is közölni, de lehet, hogy egyszer-egyszer csak ideültetem, hogy írjon egy bejegyzést a tapasztalatairól.

Nem azt akarjuk megmondani, hogy mit csináljatok. Azt szeretnénk megosztani veletek, hogy mi hogyan csináltuk, hogyan éltünk meg dolgokat, tolunk majd fel képeket, videókat, hanganyagokat, mindent, mi szemszájnak ingere, s reméljük, hogy kicsit közelebb hozzuk nektek azt a világot, amit mi magunkénak választottunk, ki tudja mennyi időre. :)

Július 29., vasárnap van. Magyarországon vagyunk.
A repjegyünk már megvan, a dátumon most fogunk faragni egy kicsit.
Cél: Augusztus 20. körül Northamptonban lenni, elindítani valami teljesen újat, amit itthon nem érzünk lehetségesnek.